Antonio Gramsci

Új fejedelem

Széljegyzetek Machiavelli politikájához

Written:
Source: Antonio Gramsci, Új fejedelem, Magyar Helikon, 1977
First Published:
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2003
Transcription / HTML: inessa / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

A fejedelem¹

alapvető vonása az, hogy nem rendszerezett érteke­zés, hanem „eleven” könyv, s a „mítosz” drámai for­májában ötvözi a politikai ideológiát és a politikai tudományt. Machiavelli előtt a politikai tudomány megjelenési formája az utópia és a skolasztikus érte­kezés volt, ő viszont koncepcióját fantasztikus és mű­vészi formába öntötte, így az elméleti és racionális elemet egy hadvezér személyesíti meg, olyasvalaki, aki érzékletes és „antropomorf” jelképe a „kollektív akaratnak”. Machiavelli nem elvek és cselekvési módszerek ismérveinek pedáns taglalásán és rend­szerezésén keresztül mutatja be egy meghatározott politikai célra irányuló kollektív akarat kifejlődését, hanem mint egy konkrét személy minőségét, jellem­vonásait, kötelességeit és szükségességét, s így meg­mozgatja a művészi fantáziáját annak, akit meg akar győzni, és konkrétabb formát ad a politikai szenvedélyeknek.^*

Machiavelli könyvét úgy is lehetne tanulmá­nyozni, mint a soreli³ „mítosz”, azaz egy olyan poli­tikai ideológia történelmi példáját, amely nem hűvös utópiaként mutatkozik meg, sem pedig doktrinér okoskodásként, hanem mint konkrét fantázia ered­ménye, s szétszórt és atomizált népre hat, hogy fel­szítsa és megszervezze a nép kollektív akaratát. A fejedelem utópikus jellege abban áll, hogy a feje­delem nem létezett a történeti valóságban, s a szerző nem is egy objektív fizikai valójában létező ember vonásaival ruházza fel, hanem puszta elméleti abszt­rakcióként, az ideális vezető, hadvezér szimbóluma­ként állítja az olasz nép elé, de a befejező részben, amikor egy „valóban létező” fejedelmet idéz meg, Machiavelli összefoglalja és élettel tölti meg a szenvedélynek és a mítosznak azokat az elemeit, amelyek nagy hatása drámai lendülettel vonulnak végig az egész kis köteten. Machiavelli végig azt taglalja, milyennek kell lennie a fejedelemnek, hogy az új állam megalapításához vezethesse a népet, és a fejte­getést logikai szigor, tudományos távolságtartás jellemzi; a befejező részben Machiavelli eggyé válik a néppel, azonosul vele, de nem egyfajta „általában” vett néppel, hanem azzal a néppel, amelyet előző fejtegetésével meggyőzött, amelynek lelkiismeretévé és kifejezőjévé válik, amellyel egynek érzi magát: úgy tetszik, az egész „logikai” munka csupán a nép belső monológja, a nép tudatában lezajló és szenve­délyes kiáltásba torkolló belső eszmefuttatás. A szen­vedély az önvizsgálatból ismét „szeretetté” válik, lázzá, cselekvési fanatizmussá. Ezért van azután, hogy A fejedelem epilógusa nem külsőleges, nem kívülről „ráakasztott”, nem szónoki valami, hanem csakis úgy értelmezhető, mint a mű szükséges eleme, sőt mint az az elem, amely megadja az egész mű igazi fényét, és mintegy „politikai kiáltvánnyá” teszi.

Meg lehet vizsgálni, vajon Sorel miért nem jutott el a mítosz-ideológia koncepciótól a politikai párt megértéséig, s miért állt meg a szakszervezet fogal­mánál. Igaz, hogy Sorel értelmezésében a „mítosz” nem a szakszervezetben - egy kollektív akarat szer­vezetében - találta meg a legmagasabb szintű kifeje­ződését, hanem a szakszervezeteknek és egy már mű­ködő kollektív akaratnak a gyakorlati cselekvésében, e cselekvés legmagasabb rendű megvalósulása pedig az általános sztrájk lett volna, azaz egy - mondhatni - „passzív tevékenység”, melynek jellege ne­gatív és előzetes (pozitív jelleget csak az egyesült akaratok között elért megegyezés adhat), olyan tevé­kenység, amely nem készül arra, hogy „aktív és konstruktív” szakaszba lépj én. Sorelnél tehát két szük­ségszerűség harcolt egymással: a mítoszé és a mítosz kritikájáé, mivel „minden előre megszabott terv utópikus és reakciós”. A megoldást így Sorel az irracionális, az „önkényes” impulzusának (a bergsoni^** „életlendület” értelmében), azaz a „spontanei­tás” impulzusának engedi át.

De vajon lehetséges-e „nem konstruktív” mítosz, elképzelhető-e a Sorel-féle intuíciók keretében olyan eszköz, amely a kollektív akaratot puszta kialakulá­sának kezdeti és elemi szakaszában hagyja, elkülönül tőle („elszakad” tőle) - még ha erőszakkal, azaz a meglevő erkölcsi és jogi viszonyok lerombolásával is -, s mégis kézzelfogható eredményekkel jár? Vajon ez a kollektív akarat, ha ilyen elemi módon jön létre, nem szűnik-e meg rögtön létezni, nem aprózódik-e szét olyan egyes akaratok végtelen sokaságává, ame­lyek különböző s egymáshoz képest ellentmondásos utakon közelítenek a pozitív szakasz felé? Arról nem is szólva, hogy rombolás, tagadás nem létezik impli­cit építés, állítás nélkül, mégpedig nem „meta­fizikus” értelemben vett, hanem gyakorlatilag, azaz politikailag, pártprogramként létező építés nélkül. Ebben az esetben azt láthatjuk, hogy a spontaneitás mögött merőben mechanisztikus felfogás húzódik meg, a szabadság (önkényesség-életerő) mögött maximális determinizmus, az idealizmus mögött abszolút materializmus.

Az új fejedelem, a fejedelem mint mítosz nem lehet valóságos személy, konkrét egyén; csak szervezet lehet; összetett társadalmi elem, amelyben máris konkrét formát kezd ölteni a cselekvésben felismert és részben érvényre jutó kollektív akarat. Ezt a szer­vezetet már létrehozta a történelmi fejlődés, s ez a szervezet a politikai párt: az első sejt, amely tartal­mazza a politikai akarat potenciálisan egyetemessé és totálissá váló csíráit. A mai világban konkrét egyén csak olyan közvetlen és azonnali történelmi-politikai cselekvést személyesíthet meg mitikusán, amelyet gyors, sőt villámgyors eljárás szükségessége jellemez; a gyorsaságot csak oly nagy, közvetlen veszély teheti szükségessé, amely a szenvedélyek és a fanatizmus gyors felhevülésére vezet, s megsemmisíti a kritikai érzéket és a maró iróniát, mindazt, ami szétrombol­hatja a hadvezér „karizmatikus” jellegét (ahogy Boulanger⁶ kalandjának esetében történt). De az ilyenfajta konkrét cselekvés - éppen természeténél fogva - nem lehet átfogó és szerves jellegű: majdnem mindig a restauráció és az újjászervezés típusába tar­tozik, nem pedig olyan típusba, amilyen az új álla­mok és új nemzeti és társadalmi struktúrák megala­pozására jellemző (mint Machiavelli A fejedelmének esetében; itt a restauráció aspektusa szónoki elem volt csupán, azaz ahhoz az irodalmi elképzeléshez kötődött, amely Itáliát Róma utódaként fogta fel, s amely szerint a cél Róma rendjének és hatalmának restaurálása lett volna)^***, „defenzív” típusú, nem pedig eredeti, alkotó jellegű, vagyis feltételezi, hogy a már létező kollektív akarat kimerült, szétszóródott, veszélyes és fenyegető, de nem döntő és nem ka­tasztrofális összeomlás áldozata lett, s újjászervezése, megerősítése a cél, nem pedig az, hogy ex novo, ere­deti módon jöjjön létre kollektív akarat, s hogy konk­rét és racionális célok felé irányuljon ugyan, de úgy, hogy e célok konkrétságát és racionalitását tényleges és egyetemesen ismert történelmi tapasztalat még nem igazolta és nem tette kritika tárgyává.

A „mítosz” soreli koncepciójának elvont jellegét mutatja Sorelnek a jakobinusokkal szemben érzett (és az erkölcsi undor szenvedélyes formáját öltő) ellenszenve, márpedig a jakobinusok kétségkívül „kategorikus megtestesítői” voltak Machiavelli Feje­delmének. Az új fejedelem egy részének a jakobinizmussal kell foglalkoznia (a fogalom teljes történelmi és konceptuális értelmében) mint annak példájával, hogyan alakult ki konkrétan, és hogyan működött egy kollektív akarat, amely legalábbis néhány szem­pontból ex novo, eredeti alkotás volt. Meg kell továbbá határozni, mit jelent ma a kollektív akarat és általában a politikai akarat; az akarat mint a törté­nelmi szükségszerűség aktív tudata, mint egy való­ságos és tényleges történelmi dráma főszereplője.

Az első részek egyikét éppen a „kollektív akarat­nak” kellene szentelni, s a kérdést a következőképpen kellene felvetni: „Mikor mondható el, hogy fenn­állnak a nemzeti-népi kollektív akarat létrejöttének és fejlődésének feltételei?” Ezt követné az adott or­szág társadalmi struktúrájának történelmi (gazdasági) elemzése és az ilyen akarat létrehozására irányuló évszázados kísérleteknek, valamint az egymást kö­vető kudarcok okainak „drámai” bemutatása. Vajon Itáliában miért nem jött létre Machiavelli idejében az abszolút monarchia? Egészen a Római Biroda­lomig kell visszanyúlni (a nyelv, az értelmiség kérdé­se stb.), meg kell érteni a középkori városállamok funkcióját, a katolicizmus jelentőségét stb.: azaz összefoglalóan, de pontosan fel kell vázolni az egész olasz történelmet.

A nemzeti-népi kollektív akarat létrehozására irá­nyuló kísérletek sorozatos kudarcának okait bizonyos társadalmi csoportok létében kell keresni, amelyek a városállamok polgárságának felbomlásából jöttek létre, továbbá más csoportok sajátos jellegében, ame­lyek Itáliának mint az egyház székhelyének és a szent Római Birodalom letéteményesének stb. nemzetközi szerepét tükrözik. Ez a szerep és a belőle következő helyzet olyan belső állapotokat hoz létre, amelyeket „korporatív gazdasági” viszonyoknak lehet nevezni, vagyis olyan helyzetet, amely a feudális társadalmak legrosszabb, legkevésbé haladó és leginkább stagnáló formáját jelenti: mindig is hiányzott és sohasem jöhe­tett létre hatékony jakobinus erő, márpedig más or­szágokban éppen ez az erő hozta létre és szervezte meg a nemzeti-népi kollektív akaratot, s alapította meg a modern államokat. Végül is léteznek-e, fenn­állnak-e ennek az akaratnak az előfeltételei, azaz milyen a viszony e feltételek és a gátló erők között? A hagyományos gátló erőket a földbirtokos arisz­tokrácia és általánosabb értelemben a földbirtok képviselte a maga összességében, a maga jellegzetesen olasz vonásával, tudniillik azzal, hogy sajátos „vidéki burzsoázia” volt; az élősdiségnek ezt az örökségét a városállamok burzsoáziájának mint osztálynak a szétesése hagyta a modern időkre (a száz város, a csend városai⁷). A pozitív feltételeket olyan városi társadalmi csoportok létezésében kell keresni, ame­lyek megfelelő fejlettségi szintre jutottak el az ipari termelés területén, s történelmi-politikai műveltségük elért egy meghatározott színvonalat. A nemzeti-népi kollektív akarat kialakulása teljesen lehetetlen, ha a földművelő parasztok nagy tömegei nem törnek be egyidejűleg a politikai életbe. Ez volt Machiavelli szándéka a nemzetőrség reformjával, ezt hajtották végre a jakobinusok a francia forradalomban, ebben a felismerésben kell látni Machiavelli korai jakobinizmusát, nemzeti forradalomelméletének (többé-kevésbé termékeny) csíráját. Az 1815 utáni történe­lem bőségesen bizonyítja, milyen erőfeszítéseket tettek a hagyományos osztályok, hogy megakadá­lyozzák egy ilyenfajta kollektív akarat kialakulását, hogy fenntartsák a gazdasági-korporatív hatalmat egy passzív egyensúlyban levő nemzetközi rendszerben.

Az új fejedelem

fontos részének kell foglalkoznia a szellemi és erkölcsi reform kérdésével, azaz a vallás, avagy a világnézet kérdésével. Ezen a téren is a jakobinizmus hiányával és a jakobinizmustól való féle­lemmel találkozunk a hagyományos felfogásban (e félelem legutóbbi filozófiai kifejeződése Croce malthusiánus magatartása a vallással szemben). Az új fejedelem, természeténél fogva, szellemi és er­kölcsi reform szószólója és szervezője kell hogy legyen, mert csak így teheti lehetővé, hogy a népi-nemzeti kollektív akarat a modern civilizáció maga­sabbrendű és totális formájának megvalósítása felé fejlődjék tovább.

A munka vázául két alapvető szempontnak kellene szolgálnia: a nemzeti-népi kollektív akarat kialaku­lása, amelynek az új fejedelem egyszersmind szer­vezője és aktív, cselekvő megnyilvánulása, illetve a szellemi és erkölcsi reform. A konkrét program­pontokat az első részben kellene tárgyalni, vagyis „drámai módon” kellene adódniok a fejtegetésből, nem hideg és pedáns okoskodásként.

Lehetséges-e kulturális reform, azaz a társadalom elnyomott rétegeinek kulturális felemelkedése anél­kül, hogy előzőleg gazdasági reform menne végbe, s megváltoznék a társadalmi helyzet és a gazdasági világ? Így hát a szellemi és erkölcsi reform szükség­képpen a gazdasági reformprogramhoz kötődik, sőt a gazdasági reformprogram éppen minden szellemi és erkölcsi reform megnyilvánulásának konkrét for­mája. Fejlődése során az új fejedelem felbolydítja a szellemi és erkölcsi viszonyok egész rendszerét, mivel fejlődése éppen azt jelenti, hogy minden csele­kedet kizárólag az új fejedelem szempontjából ítél­tetik hasznosnak vagy károsnak, erényesnek vagy pedig bűnösnek, tehát aszerint, hogy növeli-e hatal­mát, vagy pedig ellene szegül. A fejedelem a tuda­tokban elfoglalja az istenség vagy a kategorikus imperatívusz helyét, újfajta világiságnak, s az egész élet és az összes szokásviszonyok teljes elvilágiasodásának alapjává válik.

A politika tudománya

A gyakorlat filozófiája⁸ akkor újította meg alapvetően a politika és a történelem tudományát, amikor kimutatta, hogy elvont, állandó és megváltoztathatatlan „emberi természet” (ez a fogalom kétségkívül a vallásos gondolatból és a transzcendenciából ered) nem létezik; az emberi természet a történetileg meghatározott társadalmi viszonyok összessége, azaz történelmi tény, és bizo­nyos határok között kimutatható a filológia és a kri­tika eszközeivel. Ezért a politikai tudományt közvetlen tartalmában (és logikus megfogalmazásában is) fejlődésben levő szervezetként kell felfogni. Meg kell azonban jegyezni, hogy Machiavellinek a politikáról alkotott felfogását (vagyis írásainak azt az implicit megállapítását, hogy a politika önálló tevékenység, és megvannak a maga elvei és törvényei, s ezek kü­lönböztetik meg az erkölcstől és a vallástól - ezt a nagy filozófiai jelentőségű gondolatot, amely implicite megújítja az erkölcs és a vallás felfogását, azaz az egész világképet) még ma is vitatják és tagad­ják, s e gondolat még mindig „nem ment át a köz­tudatba”. Mit jelent ez? Vajon csak azt, hogy máig sem ment végbe, máig sem vált a nemzeti kultúra nyilvános és nyilvánvaló formájává a szellemi és er­kölcsi forradalom, amelynek elemei in nuce⁹ megta­lálhatók Machiavelli hagyatékában? Vagy mindössze aktuális politikai jelentősége van, a kormányzók és a kormányzottak közötti szakadékra mutat rá, a két létező kultúrát állítja szembe: a kormányzókét és a kormányzottakét; azt világítja meg, hogy az ural­kodó osztálynak, így az egyháznak az egyszerű embe­rekkel szembeni magatartását két szükséglet határoz­za meg: egyrészt nem akar elszakadni tőlük, másrészt meg akarja tartani őket abban a meggyőződésben, hogy Machiavelli képében maga az ördög kísért?

Felvetődik tehát a kérdés, mi volt Machiavelli jelentősége a maga korában, és milyen célokat állí­tott maga elé, amikor könyveit, elsősorban A fejedelmet megírta. Machiavelli elmélete a maga ide­jében nem pusztán „könyvszagú” dolog, nem elszi­getelt gondolkodók monopóliuma, nem beavatottak kezén forgó titkos könyv volt. Machiavelli nem a kö­zépkor és a humanizmus értekezéseinek szigorú stílusában írt, ellenkezőleg, stílusa a cselekvés em­beréé, aki cselekvésre akar ösztönözni, pártkiált­ványba illő. Foscolo¹⁰ „moralizáló” értelmezése ter­mészetesen téves; mégis igaz, hogy Machiavelli fel­tárt valamit, nem pedig egyszerűen elméleti szintre emelte a létezőt; de mi volt a feltárás célja? Morális vagy politikai volt-e ez a cél? Úgy szokás fogalmaz­ni, hogy Machiavellinek a politikai tevékenységre vonatkozó normáit „alkalmazzák, de nem hangoz­tatják”; a nagy politikusok - mint mondani szokás - azzal kezdik, hogy elátkozzák Machiavellit, antimachiavellistának mondják magukat, de csakis azért, hogy azután „a makulátlanság köntösében” alkal­mazhassák az ő normáit. Nem volt-e Machiavelli túlságosan kevéssé machiavellista, nem tartozott-e azok közé a „beavatottak” közé, akik balga módon másokat is megtanítanak a „mesterfogásokra”, míg a vulgáris machiavellizmus éppen az ellenkezőjét ajánlja? Elvont értelemben igaz Croce megállapítása, hogy mivel a machiavellizmus tudomány, mind a reakciósoknak, mind a demokratáknak hasznára le­het, mint ahogy a tőrvívás művészetét egyaránt fel­használják nemesurak és útonállók, megtámadottak és gyilkosok, s hogy Foscolo megállapításait így kell értelmezni. Machiavelli maga is megjegyzi, hogy az általa leírt dolgokat a történelem legnagyobb alakjai alkalmazzák, és mindig is alkalmazták; így hát nem valószínű, hogy azokat akarná okítani, akik „már tudnak”, stílusa nem a szenvtelen tudományos tevé­kenységé, s az sem feltételezhető, hogy a politika tudományára vonatkozó tételeihez filozófiai speku­láció útján jutott el. Ez ebben a tárgyban csodával lett volna határos az ő korában, hiszen ma is annyi ellentmondásba, ellenállásba ütközik.

Feltételezhető tehát, hogy Machiavelli azokra gon­dolt, „akik nem tudnak”, hogy azoknak a politikai nevelésére szánta el magát, „akik nem tudnak”, s ez a politikai nevelés nem negatív, alanya nem a zsar­nokgyűlölő, mint ahogy Foscolo értelmezni látszik, hanem pozitív, alanya pedig az, akinek meghatáro­zott és szükséges eszközöket kell felismernie - még ha ezek az eszközök a zsarnokokra jellemzőek is -, mivel meghatározott célok elérésére törekszik. Aki bele­születik a kormányférfiak hagyományaiba, a családi környezet sugározta nevelés - erre a dinasztikus vagy vagyoni érdek nyomja rá bélyegét - hatására szinte automatikusan ölti magára a realista politikus jellem­vonásait. Ki tehát az, „aki nem tud”? A kor forra­dalmi osztálya, a „nép” és az olasz „nemzet”, a vá­rosi demokrácia, amely a savonaroláknak és a pier-soderiniknek ad életet, nem pedig a castruccióknak és a valentinóknak.¹¹ Feltehető, hogy Machiavelli ezeket az erőket akarja meggyőzni egy olyan „vezér” szükségességéről, aki tudja, mit akar, és hogyan érje el, amit akar, s őket akarja rávenni arra, hogy lelke­sen fogadják el a „vezért”, még ha tettei valójában vagy látszólag ellentmondásban állnak is a kor ural­kodó ideológiájával, a vallással. Machiavelli politiká­jának ez az álláspontja megismétlődik a gyakorlat filozófiájában. Megismétlődik az, hogy „antimachiavellistának” kell lenni, azaz egy olyan politikai elméletet és technikát kell kidolgozni, amely mind­két harcban álló félnek hasznára lehet, bár végül is feltételezhetően kiváltképp annak a félnek lesz hasz­nára, amelyik „nem tud”, mert az elmélet benne látja a történelmet előre vivő erőt. És valóban, az első eredmény nem várat magára sokáig: megtörik a ha­gyományos ideológián alapuló egység; másként az új erő nem ébredhetne saját önálló személyiségének tudatára. A machiavellizmust a konzervatív vezető csoportok hagyományos politikai technikájának meg­javítására is felhasználták, ugyanúgy, ahogy a gya­korlat filozófiájának politikája is hasznát látta; ennek azonban nem szabad elfeledtetnie a machiavellizmus lényegében véve forradalmi jellegét: ez ma is érző­dik, és ez ad magyarázatot az egész antimachiavellizmusra, a jezsuitákétól Pasquale Viliari¹² szenteskedő Machiavelli-ellenességéig.

A politika mint önálló tudomány.

Az első kérdés, amelyet egy Machiavelliről szóló tanulmánynak fel kell vetnie és meg kell oldania, a politikának mint önálló tudománynak a kérdése, azazhogy milyen helyet foglal el, vagy kell hogy elfoglaljon a politikai tudomány egy szisztematikus (egységes és következetes) világképben, a gyakorlat filozófiájában.

Croce elsősorban azzal vitte előre a Machiavellivel és a politika tudományával kapcsolatos kutatásokat (ugyanez elmondható Croce kritikai tevékenységé­nek más területeiről is), hogy eloszlatott egy sor hamis, nem létező vagy rosszul felvetett problémát. Croce a szellem mozzanatainak maga alkotta megkülönböztetéséből indult ki, valamint a gyakorlat mozzanatának, egy önálló és független, bár a külön­bözőség dialektikája folytán az egész valóság kör­forgásába illeszkedő gyakorlati szellemnek a hangoz­tatásából. A gyakorlat filozófiája természetesen nem az abszolút Szellem mozzanatai között fog különb­séget tenni, hanem a felépítmény fokai között, s így a politikai tevékenységnek (és a neki megfelelő tudo­mánynak) mint a felépítmény meghatározott foká­nak dialektikus helyét igyekszik meghatározni: első megközelítésként arra lehet helyezni a hangsúlyt, hogy a politikai tevékenység éppen az első mozzanat vagy az első fokozat, az a mozzanat, amelyben a fel­építmény még a pusztán akarati, el nem különült és elemi megjelenés kezdeti szakaszában van.

Milyen értelemben lehet azonosítani a politikát a történelemmel, és következésképp az egész életet a politikával? És ebből következően hogyan lehet az egész felépítményrendszert a politikán belüli meg­különböztetésekként felfogni, azaz hogyan lehet igazolni a megkülönböztetés fogalmának bevezetését a gyakorlat filozófiájába? De lehet-e egyáltalán a kü­lönbözőség dialektikájáról beszélni, és hogyan kell értelmezni a felépítmény fokai közötti körforgás fogalmát? A „történelmi tömb” fogalma, azaz a ter­mészet és a szellem (alap és felépítmény) egysége, az ellentétes és a különböző dolgok egysége.

Az alap fogalmába is bevezethető-e a megkülön­böztetés kritériuma? Hogyan kell értelmezni az ala­pot: hogyan lehet megkülönböztetni a társadalmi viszonyok rendszerében a „technika”, a „munka”, az „osztály” stb. történelmi és nem „metafizikai” értelemben vett elemeit? Bírálni Croce álláspontját, mert a polémia kedvéért az alapot „rejtett istenné”, „magábanvalóvá” teszi a felépítmény „látszataival” szemben. Jelképes és pozitív értelemben vett „lát­szatok”. „Történelmileg” és a szóhasználat szintjén miért kerültek szóba a „látszatok”?

Érdekes kimutatni, hogy Croce miként szűrte le ebből az általános koncepcióból a tévedésre és a té­vedés gyakorlati eredetére vonatkozó elméletét. Croce szerint a tévedés eredete egy-egy közvetlen, azaz egyéni vagy csoportjellegű „szenvedélyben” van, de mit eredményez a nagyobb történelmi hord­erejű „szenvedély”, a szenvedély mint „kategória”? A „tévedés” eredeteként megjelölt érdekszenvedély ugyanaz a mozzanat, amely a Feuerbach-jegyzetekben schmutzig-jüdisch¹³ néven szerepel: de ahogyan a schmutzig-jüdisch érdekszenvedély kézzelfogható tévedést idéz elő, úgy a szélesebb társadalmi csoport szenvedélye filozófiai „tévedést” (közbeeső fokozat az ideológia-tévedés, ezt Croce külön fejtegeti): az „egoizmus (kézzelfogható tévedés)—ideológia—filozó­fia” sorozatban a valamennyi elemre érvényes „té­vedés” szó a lényeg, s ez a szenvedély különböző fokaihoz kapcsolódik, és nem moralizáló vagy dokt­riner jelentést kell neki adni, hanem tisztán „törté­neti” és dialektikus értelmet, úgy kell felfogni, mint „ami történelmileg múlandó és elmúlásra érdemes”, a minden filozófiára érvényes „nem véglegesség”, az „élet—halál”, a „lét—nemlét”, azaz a kibontakozás­ban való meghaladás dialektikus fogalma értelmében.

A „látszólagos”, a „látszat” szó éppen ezt fejezi ki, és semmi mást, mint ezt, s a dogmatizmussal szem­ben igazolni kell: azt jelenti, hogy minden ideológiai rendszer múlandó, noha történelmileg minden rend­szer érvényes és szükséges („az ember az ideológia terén tudatosítja a társadalmi viszonyokat”: aki ezt mondja, nem jelenti-e ki, hogy a „látszatok” szük­ségesek és érvényesek?).

Amikor Croce a politikát szenvedélyként fogja fel, kizárja koncepciójából a pártokat, mert nem kép­zelhető el szervezett és állandó „szenvedély”; az állandó szenvedély orgazmus, görcs, olyan állapot, amely cselekvési képtelenséget idéz elő. Kizárja a pártokat, és kizár minden előre összehangolt cselekvési tervet. A pártok mégis léteznek, és cselekvési terveket is kidolgoznak, alkalmaznak, és gyakran igen jelentős mértékben meg is valósítanak: így hát Croce kon­cepciója „szervi fogyatékosságban” szenved. Az sem érvényes, hogy ha léteznek is a pártok, ennek nincs különösebb „elméleti” jelentősége, mert a cselekvés pillanatában a cselekvő párt nem ugyanaz, ami a ko­rábban létező „párt” volt: ez részben igaz lehet, mégis, a két párt között annyi az egybeesés, hogy valójában elmondható, hogy ugyanarról a szervezet­ről van szó.

De a koncepciónak, hogy érvényes legyen, alkalmazhatónak kellene lennie a „háborúra” is, így magyarázatot kellene adnia az állandó hadseregek, a katonai akadémiák, a tisztikarok létezésére. A há­ború is „szenvedély”, mégpedig a legintenzívebb és a leglázasabb, a politikai élet mozzanata, egy meg­határozott politikának más formában való folytatása; meg kell tehát magyarázni, hogyan válik a „szenve­dély” erkölcsi kötelességgé, mégpedig nem politikai, hanem etikai értelemben.

A pártokhoz mint állandó alakulatokhoz fűződő „politikai tervekkel” kapcsolatban emlékeztetni arra, amit Moltke mondott a haditervekről; hogy tudni­illik nem lehet minden részletükben előre kidolgozni és rögzíteni őket, csak magvukban, központi vá­zukban, mert a cselekvés részletei bizonyos mértékben az ellenfél lépéseitől függenek. A szenvedély éppen a részletekben mutatkozik meg, de Moltke elmélete nem látszik igazolni Croce koncepcióját: mindeneset­re magyarázatra szorul az a fajta „szenvedély”, amely a vezérkart átfűti, amikor hideg fővel és „minden szenvedélytől mentesen” kidolgozza a haditervet.

Ha a szenvedélynek mint a politika mozzanatának crocei fogalma nehézségekbe ütközik, amikor arról van szó, hogy magyarázatot és igazolást kell adni az állandó politikai alakulatok, így a pártok, s még in­kább a hadseregek és a vezérkarok létezésére — hi­szen permanensen szervezett szenvedély nem képzelhető el anélkül, hogy racionalitássá és a tények alapos feldolgozásává ne válnék, azazhogy meg ne szűnnék szenvedélynek lenni -, akkor a megoldás egyetlen lehetséges útja a politika és a gazdaság azo­nosítása. A politika annyiban állandó cselekvés, és annyiban hív életre állandó szervezeteket, amennyi­ben éppen a gazdasággal azonosul. De egyúttal el is különül tőle, s így külön-külön is lehet politikáról és gazdaságról beszélni, ugyanígy „politikai szenve­délyről” is mint közvetlen cselekvési impulzusról, amely a „permanens és szerves” gazdasági életben jön létre, de túlnő rajta, s olyan érzelmeket és törek­véseket hoz mozgásba, amelyeknek izzó légkörében maga az egyéni élet is az egyéni hozadék stb. törvé­nyeitől eltérő mértékkel méretik. A Crocétól származó modern „machiavellisztikának” vannak érdemei, de rá kell mutatni a „túlzá­sokra” és az eltévelyedésekre is, amelyeknek tápot adott. Az a szokás alakult ki, hogy Machiavellit túlságosan is a mindenkori „általában vett politikus­nak”, a „politika tudósának” tekintsék.

Az eddiginél nagyobb mértékben kell Machiavellit úgy tekinteni, mint a maga idejének szükség­szerű kifejeződését, és mint olyasvalakit, aki szorosan kötődött korának feltételeihez és követelményeihez. Az utóbbiak forrásai a következők: l. a firenzei köz­társaság belső harcai és az állam különleges struk­túrája, amely nem tudott megszabadulni a hagyo­mányos városi önkormányzat provinciális maradvá­nyaitól, azaz egy visszahúzóvá vált feudális elemtől; 2. az olasz államok harca az itáliai egyensúlyért, ame­lyet akadályozott a pápaság és a városi, azaz nem terü­leti államforma több feudális és provinciális marad­ványa; 3. a többé-kevésbé szolidáris olasz államok harca az európai egyensúlyért, vagyis egyfelől a belső itáliai egyensúly igénye, másfelől a hegemóniáért harcoló európai államok szükségletei között fenn­álló ellentmondások.

Machiavellire Franciaország és Spanyolország példája van hatással; mindkét országban erős és terü­letileg egységes állam jött létre; Machiavelli (Croce szavaival szólva) „sűrített hasonlattal”¹⁴ él, és álta­lában az erős államra és különösen az olasz államra nézve állít fel szabályokat. Machiavelli teljes mérték­ben korának embere; és politikai tudománya annak a kornak a filozófiáját képviseli, amely az abszolút nemzeti monarchiák létrehozása felé halad, a felé a politikai forma felé, amely lehetővé teszi és meg­könnyíti a polgári termelőerők további fejlődését. Machiavelli műveiben in nuce felfedezhető az állam­hatalmi ágak elkülönülése és a parlamentarizmus (a képviseleti rendszer)„kegyetlen dühe” a feudális világ maradványai ellen irányul, nem a haladó osz­tályok ellen. A Fejedelem véget kell hogy vessen a feudális anarchiának; éppen ezt teszi Valentino Romagnában, a termelő osztályokra, a kereskedőkre és a parasztokra támaszkodva. Mivel az állam szerepe katonai-diktatórikus jellegű, ahogy egy új hatalom létrehozásáért és megszilárdításáért folyó harc idő­szaka megköveteli, A háború művészetében található osztálymegjelölés az egész állami struktúrára is érvé­nyes: ha a városi osztályok véget akarnak vetni a belső zűrzavarnak és a külső anarchiának, a parasztok tömegére kell támaszkodniuk, hogy így a zsoldos hadseregektől egészen eltérő természetű, megbízható és hűséges fegyveres erőt hozzanak létre. Machiavelli koncepciója alapvetően politikai, s gondolkodásában a politikai elem annyira uralkodó, hogy katonai jellegű hibák elkövetésére vezet: mindenekelőtt a gyalogság­ra gondol, amelynek tömegeit politikai akcióval lehet toborozni, s így nem ismeri fel a tüzérség jelentőségét.

Russo (Bevezetés Machiavellihez című művében) helyesen jegyzi meg, hogy A háború művészete kiegé­szíti A fejedelme-t, de nem vonja le az összes követ­keztetést saját megjegyzéséből. Machiavellit A há­ború művészetében is politikusként kell kezelni, aki hadművészettel kénytelen foglalkozni; egyoldalú­sága (ennek köszönhetők az olyan „kuriózumok”, például hadrendelmélete, amelyek olcsó szellemeskedésekre adnak alkalmat, mint amilyen a Bandellótól származó legismertebb élcelődés¹⁵) abból fakad, hogy érdeklődése, gondolkodása nem a katonai tech­nika kérdéseire összpontosul, s ezeket csak annyiban fejtegeti, amennyiben politikai koncepciója számára szükséges. De nemcsak A háború művészeté-t kell összekapcsolni A fejedelemmel, hanem a Firenze történeté-t is, hisz az utóbbi éppen azoknak a való­ságos itáliai és európai állapotoknak az elemzésére szolgál, amelyekből A fejedelemben leírt konkrét követelmények fakadnak.

Ha a Machiavelli-képet jobban igazítjuk a korhoz, történetibb ítéletet alkothatunk az úgynevezett „antimachiavellistákról” is, legalább ami a „legnaivabbakat” illeti. Valójában nem antimachiavellisták­ról van szó, hanem olyan politikusokról, akik a ma­guk korának vagy a Machiavellire hatóktól eltérő körülményeknek a követelményeit fejezik ki: a polemikus forma puszta irodalmi véletlen, ezeknek az „antimachiavellistáknak” a tipikus példáját, azt hiszem, Jean Bodinben (1530-1596) kell keresni. Bodin rendi küldött volt Blois-ban I576-ban, és a rendi gyűlésben elérte, hogy a harmadik rend megtagadja a polgárháborúhoz kért pénzt.^[i]

A francia polgárháborúk idején Bodin a harmadik pártnak, ahogy mondták, a politikusok pártjának a képviselője, s ez a párt a nemzeti érdek álláspont­jára helyezkedik, azaz olyan belső osztályegyensúly álláspontjára, amelyben a hegemónia, az uralkodó ré­vén, a harmadik rend kezében van. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy Bodint az „antimachiavellisták” közé sorolni annyi, mint kívülről és felületesen szem­lélni a dolgokat. Bodin Franciaországban sokkal érettebb és bonyolultabb közegben alapítja meg a politikai tudományt, mint amilyent Itália nyújtott Machiavellinek. Bodin gondja nem az, hogy létre­jöjjön a területileg egységes (nemzeti) állam, vagy hogy az ország visszatérjen XI. Lajos korába, hanem hogy kiegyensúlyozódjanak azok a társadalmi erők, amelyek e máris erős és gyökeret vert államon belül harcolnak egymással; Bodint nem az erő mozzanata érdekli, hanem a konszenzusé. Bodin az abszolút monarchia továbbfejlesztésének tendenciáját fejezi ki: a harmadik rend annyira tudatában van erejének, olyannyira tisztán látja, hogy az abszolút monarchia boldogulása az ő boldogulásához, fejlődéséhez kötő­dik, hogy feltételekhez köti konszenzusát, követeléseket támaszt, korlátozni igyekszik az abszolutizmust. Fran­ciaországban Machiavellire már a reakció hivatko­zott, mert megpróbálhatta igazolni vele (Bertrando Spaventa szavaival szólva) a „bölcsőben tartott világ”¹⁰ állapotának megörökítését, s így Bodinnek a polémiában antimachiavellistának kellett lennie.

Megjegyzendő, hogy a Machiavelli által tanulmá­nyozott Itáliában nem léteztek a francia rendi gyű­léshez hasonló, már kifejlett és az ország életére nézve jelentős képviseleti intézmények. Amikor manapság tendenciózusan azt mondják, hogy az itáliai parla­mentáris intézményeket külföldről hozták be, elfelej­tik, hogy ez csak a XVI. és a XVIII. század közötti Itália elmaradott és stagnáló állapotát tükrözi, e hely­zet pedig nagyrészt abból fakadt, hogy a nemzetközi viszonyok túlsúlyban voltak a megbénult és megme­revedett belső viszonyokhoz képest. Az itáliai állami struktúra e túlsúly miatt a külföldnek való alávetett­ség félfeudális állapotában maradt; ez volna az a nem­zeti „eredetiség”, amelyet a nemzeti felszabadulás folyamatának és a modern területi (független és nem­zeti) államba való átmenetnek formát adó parlamentáris intézmények behozatala lerombolt? Egyébként képviseleti intézmények léteztek, különösen délen és Szicíliában, de jellegük sokkal korlátozottabb volt, mint Franciaországban, mivel ezekben a tartomá­nyokban sokkal fejletlenebb volt a harmadik rend; így aztán a parlamentek a bárók anarchiájának fenn­tartására szolgáltak a polgárság híján a „toprongyo­sokra”¹⁷ támaszkodó monarchia újító kísérleteivel szemben.^[ii] Hogy a város és a falu összekapcsolásának programja és tendenciája Machiavellinél csak mint katonai probléma jelentkezhetett, az könnyen belát­ható, ha meggondoljuk, hogy a francia jakobinizmus megmagyarázhatatlan lenne a fiziokrata tanítás előzménye nélkül, mert az utóbbi mutatta ki a föld­művelés gazdasági és társadalmi jelentőségét. Machia­velli gazdasági tanait Gino Arias tanulmányozta; (a Bocconi egyetem Annali d'Economia című kiadvá­nyában), de felvetődik a kérdés, vajon voltak-e Machiavellinek gazdasági tanai: meg kell vizsgálni, vajon Machiavelli lényegében véve politikai nyelve­zetét le lehet-e fordítani a gazdaság nyelvére, és hogy melyik gazdaságelméleti rendszerhez lehet sorolni. Megnézni, vajon Machiavelli, noha a merkantiliz­mus korában élt, politikailag megelőzte-e korát, és előlegezett-e valamit azok közül a követelmények közül, amelyeket később a fiziokraták fejeztek ki.*

Politikai alapelemek

Meg kell mondani, hogy min­denekelőtt a legelső elemekről, a legelemibb dolgok­ról szokás megfeledkezni; holott ezek, mivel végte­lenszer megismétlődnek, a politikának és mindenfaj­ta kollektív tevékenységnek oszlopává válnak.^[iii]

Ilyen alapelem az, hogy valóban léteznek kor­mányzók és kormányzottak, vezetők és vezetettek. Az egész politikai tudomány és művészet erre az első­rendű és (bizonyos általános feltételek fennállása ese­tén) kiküszöbölhetetlen tényre alapul. E tény eredete külön probléma, és különálló vizsgálatot érdemel (legalábbis meg lehet, vagy meg kell vizsgálni, ho­gyan csökkenhet a hordereje, vagy hogyan tűnhet el az egész jelenség, ha bizonyos, kimutathatóan ilyen irányba ható feltételek megváltoznak), de ami tény, az tény: vezetők és vezetettek, kormányzók és kor­mányzottak vannak. Ha pedig így van, meg kell vizs­gálni, hogyan lehet a leghatékonyabban vezetni (bizo­nyos célok érdekében), s ami ettől elválaszthatatlan, hogyan lehet a legjobban felkészíteni a vezetőket (ép­pen ebben áll a politikai tudomány és művészet első része), másfelől pedig hogyan találhatók meg azok a kis ellenállású, vagy racionális vonalak, amelyek mentén elérhető a vezetettek, vagy kormányzottak engedel­messége. A vezetők kiképzésekor alapvető jelentőségű a kiindulópont: az-e a cél, hogy mindig is legyenek kor­mányzók és kormányzottak, vagy pedig az, hogy olyan feltételek jöjjenek létre, amelyek között eltűnik ennek a megosztásnak a szükségessége? Vagyis az emberi nem megosztottságának állandósága-e a kiindulópont, vagy az a meggyőződés, hogy ez a megosztottság csupán bizonyos feltételeknek megfelelő történeti tény? Mindazonáltal tisztában kell lenni azzal, hogy a kor­mányzottak és kormányzók elkülönülése, noha végső soron társadalmi csoportok elkülönülésére vezethető vissza, a dolgok jelenlegi állása szerint még egy és ugyanazon társadalmilag homogén csoporton belül is létezik; bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy ez az elkülönülés a munkamegosztás terméke, tehát technikai jellegű tény. Az okoknak erre a többféle­ségére spekulálnak azok, akik mindenben csak „tech­nikát”, „technikai” szükségszerűséget stb. látnak, hogy ne kelljen felvetniök az alapvető kérdést.

Mivel a kormányzók és a kormányzottak elkü­lönülése ugyanazon csoporton belül is fennáll, le kell szögezni néhány alapelvet, sőt ezen a területen köve­tik el a legsúlyosabb „hibákat”, e téren jelentkezik a legbűnösebb s egyben legnehezebben helyrehozható tehetetlenség. Sokan azt hiszik, hogy ha egyszer fennáll az azonos csoport elve, az engedelmesség szükségképpen automatikus, nem igényli a „szüksé­gesség” és az ésszerűség bizonyítását, sőt vitathatat­lan is (van, aki azt gondolja, s ami még rosszabb, aszerint is cselekszik, hogy az engedelmesség felszólítás nélkül, a követendő út kijelölése nélkül is „megjön”), így aztán nehéz kiirtani a vezetőkből a „cadornizmust”,¹⁹ vagyis azt a meggyőződést, hogy ha a ve­zető valamit helyesnek és racionálisnak tart, akkor az meg is történik: ha pedig mégsem, „a bűnt” arra há­rítják, aki „mulasztást követett el” stb. így aztán ne­héz kiirtani az olyan magatartás bűnös szokását, amely nem igyekszik elkerülni a felesleges áldozatokat. És mégis, a józan ész tanúsága szerint a kollektív (politi­kai) katasztrófák nagy részét az okozta, hogy a veze­tők nem próbálták meg elkerülni a hiábavaló áldoza­tokat, vagy nem törődtek mások áldozataival, és má­sok életével játszottak. Mindenki hallott fronttisztek­től olyan történeteket, hogy a katonák mennyire koc­kára tették az életüket, amikor valóban szükség volt rá, és mennyire fellázadtak, amikor úgy érezték, hogy elhanyagolják őket. Például egy század képes volt hosszú napokon át éhezni, mert látta, hogy az élelmiszer külső okok miatt nem érkezhetett meg, de fellázadt, amikor egyetlen étkezés a bürokrácia ha­nyagsága miatt maradt el stb.

Ez az elv minden olyan akcióra érvényes, amely áldozatot követel. Ezért minden lázadás után minde­nekelőtt a vezetők felelősségét kell kutatni, mégpe­dig a szó legszorosabb értelmében (például: egy front különböző szakaszokból áll, és minden front­szakasznak megvannak a maga vezetői: lehetséges, hogy az egyik szakasz vezetői inkább felelősek a ve­reségért, mint egy másikéi, de csak inkább, vagyis az egyik inkább felelős, a másik kevésbé, sohasem kizá­rólag az egyik).

Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy vannak vezetettek és vezetők, kormányzók és kormányzottak, akkor igaz, hogy a „pártok” mindmáig a legalkalmasabb eszközei a vezetők képzésének és a vezetési képesség kifejlesztésének (a „pártok” a legkülönbözőbb neve­ket viselhetik, még antipártnak és „a pártok tagadásá­nak” is nevezhetik magukat; valójában az úgyneve­zett „individualisták” is pártemberek, csakhogy ép­penséggel „pártvezetők” szeretnének lenni isten ke­gyelméből, vagy követőik gyengeelméjűségéből).

Az „állami szellem” kifejezésben rejlő általános fo­galom kifejtése. Ennek a kifejezésnek igen pontos, történelmileg meghatározott jelentése van. De felve­tődik a kérdés: vajon minden komoly mozgalomban, azaz minden olyan mozgalomban, amely nem többé-kevésbé igazolt individualizmusok kifejezője, van-e valami, ami az úgynevezett „állami szellem”-hez hasonlít? Mindenesetre az „állami szellem” mind a múlttal, vagyis a hagyománnyal, mind a jövővel kapcsolatban „folyamatosságot” feltételez, azaz fel­tételezi, hogy minden tett egy már megkezdett és a továbbiakban folytatódó folyamat mozzanata. Bi­zonyos esetekben éppen akkor van szó „állami szellem”-ről, amikor valakik felelősek ezért a folyama­tért, szereplői ennek a folyamatnak, szolidárisak tény­legesen „ismeretlen”, mégis működőnek érzett erőkkel, és ezekkel úgy számolnak, mintha „ténylegesek” lennének, és testi mivoltukban jelen volnának. Nyil­vánvaló, hogy a „tartósság” tudatának konkrétnak kell lennie, nem pedig elvontnak, azaz bizonyos ér­telemben nem szabad meghaladnia bizonyos határo­kat; tegyük fel, hogy a legkisebb határ egy múltbeli és egy jövőbeli nemzedék, és ez nem is kevés, mivel az egyes nemzedékeket nem harminc években kell számolni, hanem szervesen, történelmi értelemben. Ezt, legalábbis a múltat illetően, egyszerű megérteni: szolidárisnak érezzük magunkat olyan emberekkel, akik ma igen öregek, és akik számunkra a „múltat” jelentik, a múltat, amely még közöttünk él, amelyet ismerni kell, amellyel számolni kell, amely egyik ele­me a jelennek, s egyik előfeltétele a jövőnek. A gye­rekekkel, a születő és felnövekvő nemzedékekkel, hiszen felelősek vagyunk értük. (Egészen más a „ha­gyomány” tendenciózus „kultusza”, hiszen ez előre meghatározott út követését, előre meghatározott célt tételez fel, vagyis ideológiai alapon áll.) Ám ha el­mondható is, hogy ilyen értelemben vett „állami szel­lem” mindenkiben megvan, esetről esetre mégis küz­deni kell e szellem deformálódása vagy a tőle való el­térés ellen.

„A gesztus a gesztusért”, a harc a harcért stb. és különösen a korlátolt és kicsinyes individualizmus, amely valójában pillanatnyi impulzusok szeszélyes ki­elégítése stb. (Lényegében mindegyik esetben az olasz „apolitikusságról” van szó, amely ezeket a kü­lönféle különös és bizarr formákat ölti.) Az individu­alizmus csak állati apolitikusság, a szektásság „apoli­tikusság”, és ha jól megfigyeljük, a szektásság való­jában a személyi „klikk” egyik formája, s hiányzik belőle a pártszellem, márpedig ez az „állami szellem” alapeleme. Annak bizonyítása, hogy a pártszellem az állami szellem alapeleme, a legerőteljesebben han­goztatandó és legfontosabb feladatok egyike; és meg­fordítva: az „individualizmus” állati elem, amelyet úgy „csodálnak a külföldiek”, akárcsak egy állatkert lakóinak cselekedeteit.

A politikai párt

Azt mondtuk, hogy Az új fejedelem főszereplője a mai korban nem lehetne egyéni hős, csak a politikai párt, azaz esetről esetre és a különböző országok különböző belső viszonyai szerint az a bizonyos párt, amely új típusú államot kíván alapí­tani (és racionálisan és történelmileg alkalmas e célra).

Megjegyzendő, hogy a totalitárius berendezkedésű* országokban valójában egy meghatározott párt tölti be a korona intézményének hagyományos sze­repét, sőt e párt éppen azért totalitárius, mert ezt a szerepet betölti. Bár minden párt valamilyen társa­dalmi csoportot, mégpedig egyetlenegy társadalmi csoportot képvisel, bizonyos pártok mégis meghatá­rozott körülmények között képviselnek egyetlen társadalmi csoportot, éspedig azért, mert egyensúlyt igyekeznek teremteni, és döntőbírói szerepet tölte­nek be a saját csoportjuk és a többi csoport érdekei között, és azon vannak, hogy a saját csoportjuk fejlő­dése a szövetséges csoportok, ha nem egyenesen a ki­fejezetten ellenséges csoportok konszenzusát és tá­mogatását élvezze. A király vagy a köztársasági el­nök alkotmányjogi képlete: „uralkodik, de nem kor­mányoz”, az a jogi formula, amely kifejezi ezt a dön­tőbírói szerepet, vagyis a politikai pártoknak azt a tö­rekvését, hogy a korona vagy az elnök „le ne lepleződjék”; azok a formulák, amelyek szerint nem az államfő felelős a kormányintézkedésekért, hanem a miniszterek, annak az általános elvnek az aleseteit fogalmazzák meg, amely szerint meg kell óvni az állami egységet, a kormányzottaknak az állami tevékenységhez adott konszenzusát, bármilyen is az éppen hatalmon levő kormánygarnitúra és pártja.

A totalitárius párttal ezek a formulák vesztenek jelentőségükből, s korlátozódnak az intézmények is, amelyek e formulák értelmében működtek; de a funkciót beolvasztja magába a párt: dicsőíti az el­vont „államfogalmat”, és különböző módszerekkel azt a benyomást igyekszik keltem, hogy aktívan és hatékonyan működik a „pártatlan erő” funkciója.

Szükség van-e a (szoros értelemben vett) politikai cselekvésre ahhoz, hogy „politikai pártról” lehessen beszélni? Megfigyelhető, hogy a mai világban sok ország szerves és alapvető pártjai a harc követelmé­nyei vagy más okok folytán frakciókra bomlottak, és mindegyik frakció „pártnak”, sőt esetenként füg­getlen pártnak nevezi magát. Ezért a szerves párt szellemi vezérkara gyakran e frakciók egyikéhez sem tartozik, hanem úgy működik, mintha önálló, pártok felett álló vezető erő volna, és olykor ilyennek is hiszi a közvélemény. Ezt a funkciót nagyobb pontos­sággal lehet tanulmányozni, ha abból a szempontból indulunk ki, hogy egy újság (vagy újságok egy cso­portja), egy folyóirat (vagy folyóiratok egy csoport­ja) szintén „párt” vagy „pártfrakció”, vagy „megha­tározott párt függvénye”. Elég a Times angliai vagy a Corriere della Sera korábbi olaszországi funkció­jára gondolni, s ugyanez áll a magát „politikamentesnek” nevező „objektív sajtó”, sőt még a sport- és műszaki sajtó funkciójára is. Egyébként azokban az országokban, ahol egyetlen és totalitárius kormánypárt van, a jelenség érdekes oldalait lehet megfigyel­ni: ugyanis ennek a pártnak a funkciói már nem kife­jezetten politikaiak, hanem csak technikai, propaganda, rendőri jellegűek, továbbá az erkölcsi és kulturális befolyásolásra szorítkoznak. A politikai funkció közvetett: hiszen, bár nincsenek más legális pártok, mégiscsak vannak ténylegesen létező pártok, vannak jogi eszközökkel nem szabályozható irányzatok, ezek ellen pedig úgy folyik a polémia és a harc, mint a szembekötősdiben. Annyi mindenesetre biztos, hogy ezekben a pártokban elsöprő szerepük van a kultu­rális funkcióknak, ez pedig politikai zsargont szül, azaz a politikai kérdések kulturális formát öltenek, s mint ilyenek, megoldhatatlanná válnak.

De van egy hagyományos párt, amelynek lényegét tekintve „közvetett” a jellege, azaz nyíltan pusztán „nevelő” (Lucus²⁰ stb.), erkölcsi és kultúrjellegűként (sic] mutatkozik meg: és ez az anarchista mozga­lom: még az úgynevezett direkt (terror-)akció is a példa általi „propagandának” számít: ez pedig megerősítheti azt a megállapítást, hogy az anarchista mozgalom nem önálló, hanem a többi párt perifériá­ján él, „hogy nevelje őket”. Minden szerves párttal kapcsolatban lehet egyfajta „anarchizmusról” be­szélni. (Mik a „szellemi vagy értelmi anarchisták”, ha nem e „periferizmus” képviselői az uralkodó tár­sadalmi csoportokkal szemben?) Az „ökonomisták szektája” maga is ennek a jelenségnek történelmi ki­fejeződése volt. Így tehát kétfajta „párt” tekint el a jelek szerint a közvetlen politikai cselekvéstől mint olyantól: az egyiket egy művelt elit alkotja, s szerepe az, hogy (valójában ugyanannak a szerves pártnak a frakcióit alkotó) hasonló pártok nagy mozgalmát a kultúra, az általános ideológia szempontjai szerint irányítsa; a másik nem elit párt, hanem tömegpárt, de e tö­megeknek nincs más politikai funkciója, mint az álta­lában vett, katonai típusú hűség egy látható vagy lát­hatatlan politikai központ iránt (a látható központ nemegyszer olyan erők irányító gépezete, amelyek nem kívánnak nyíltan színre lépni, hanem csak köz­vetve, közbeiktatott személyen és „közbeiktatott ideológián” keresztül irányítanak). A tömeggel egy­szerűen „manővereznek”, és erkölcsi prédikációkkal, érzelmi ösztönzéssel traktálják, valamint olyan mesés idők eljövetelének messianisztikus mítoszaival, ame­lyekben minden mai ellentmondás és nyomor auto­matikusan megoldódik és megszűnik.

Egy politikai párt történetének megírásakor valójá­ban egész sor problémával kell megbirkózni, s ezek jóval kevésbé egyszerűek, mint például Robert Michels gondolná, noha a kérdés szakértőjének tartják.

Mi egy párt története? Vajon pusztán egy politikai szervezet belső életének elbeszélése? Hogyan szüle­tik, milyen csoportokból tevődik össze kezdetben, milyen ideológiai vitákon keresztül alakul ki prog­ramja és a világról, az életről vallott felfogása? Ebben az esetben csak szűk értelmiségi csoportok történeté­ről, olykor pedig egyetlenegy ember életrajzáról lenne szó. Tehát szélesebb és átfogóbb képre van szükség.

Emberek olyan meghatározott tömegének a tör­ténetét kell megírni, amely követte a kezdeményező­ket, fenntartotta őket bizalmával és hűségével, fe­gyelmével, vagy pedig „valóságos” bírálatban ré­szesítette őket azáltal, hogy szétszóródott vagy passzív maradt egyes kezdeményezésekkel szemben. De vajon csak a párt tagjai alkotják-e ezt a tömeget? Elegendő volna a kongresszusokat, a szavazásokat stb., vagyis mindazon tevékenységek és létezési mó­dok összességét követni, amelyekkel a párttömeg kifejezi akaratát? Nyilvánvalóan számot kell vetni az­zal a társadalmi csoporttal, amelynek az adott párt kifejezője és élenjáró része: vagyis egy párt története elkerülhetetlenül egy bizonyos társadalmi csoport története. Csakhogy ez a csoport nem elszigetelt: vannak barátai, társai, szövetségesei, ellenfelei, ellen­ségei. Csak a társadalom és az állam egészének sok­rétű képéből (gyakran a nemzetközi hatásokat is beleértve) bontakozik ki egy meghatározott párt története, s így elmondható, hogy egy párt történe­tét megírni nem más, mint monográfiaszerűen meg­írni egy ország általános történetét, kiemelve annak egyik jellegzetes oldalát. Egy párt jelentősége és súlya annál nagyobb vagy kisebb, minél nagyobb vagy kisebb súllyal esett latba tevékenysége az adott ország történelmének alakításában.

Ezért aztán egy párttörténet megírásának módja egyúttal azt is tükrözi, hogyan vélekedik a szerző arról, mi a párt és minek kell lennie. A szektás a belső ügyecskékben talál majd kielégülést, titkos jelentő­séget fog nekik tulajdonítani, és misztikus lelkesedést merít belőlük; a történész, bár minden dolognak azt a jelentőséget fogja tulajdonítani, ami az általános képben megilleti, elsősorban a párt tényleges haté­konyságára helyezi majd a hangsúlyt, arra, hogy mek­kora pozitív és negatív meghatározó erővel járult hozzá egy-egy eseményhez, és akadályozta meg, hogy más események végbemenjenek.

Hogy egy párt mikor alakult meg, vagyis mikor tett szert konkrét és tartós feladatra, az sok vitára ad al­kalmat, és gyakran sajnos egyfajta önhittségre is, amely nem kevésbé nevetséges és veszélyes, mint amit Vico²¹ „a nemzetek önhittségeként” emleget. Igaz, egy pártról sohasem mondható el, hogy végle­ges formát öltött, ugyanis minden fejlemény új feladatokat és követelményeket teremt, s néhány pártra nézve igaz a paradoxon: akkor öltenek végle­ges formát, amikor már nem léteznek, azaz amikor létük történelmileg feleslegessé válik, így, mivel minden párt osztálykategória, nyilvánvaló, hogy an­nak a pártnak a tökéletessége és végleges formája, amelynek a célja az osztálytagozódás felszámolása, saját megszűnésében áll, vagyis az osztályok, tehát kifejezőik megszűnésében. De itt e fejlődési folya­matnak egy konkrét mozzanatáról volna szó, s ez már túl van azon a mozzanaton, amelyben egy tény létezhet vagy nem létezhet, abban az értelemben, hogy létezésének szükségessége még nem vált „visszavonhatatlanná”, hanem „nagyrészt” rendkívüli akarati energiával és rendkívüli akarattal ren­delkező személyek lététől függ.

Mikor válik egy párt történelmileg „szükségessé”? Amikor „diadalának”, elkerülhetetlen állammá válá­sának feltételei legalábbis kialakulóban vannak, to­vábbi alakulásukat pedig fel lehet becsülni. De mi­kor mondható el ilyen körülmények között, hogy egy pártot nem lehet normális eszközökkel szét­verni? Hogy erre válaszolni lehessen, a következő gondolatmenetet kell kifejteni: ahhoz, hogy egy párt létezzen, három alapvető elem (azaz három elemcsoport) egybeesésére van szükség:

l. Egy szétszórt elem, amely olyan mindennapi, átlagemberekből áll, akiknek részvételét a fegyelem és a hűség biztosítja, nem pedig az alkotó szellem és a magas foka szervezőkészség. Őnélkülük, igaz, a párt nem létezhetne, de az is igaz, hogy „egyedül” velük sem. Olyan mértékben jelentenek erőt, ami­lyen mértékben van, aki centralizálja, szervezze, fegyelmezze őket, de ha ez az összetartó erő nem lé­tezne, tehetetlen porfelhővé szóródnának szét, és megsemmisülnének. Nem mintha ezeknek az elemeknek bármelyike nem válhatna az összetartó erők egyikévé, de éppen addig van róluk szó, amíg nem váltak azzá, és nincsenek abban a helyzetben, hogy azzá váljanak, vagy ha igen, csak igen szűk — politi­kailag nem hatékony és nem befolyásos — körben.

2. A fő összetartó elem. Országos szinten centrali­zálja és teszi hatékonnyá, ütőképessé olyan erőknek az összességét, amelyek magukra hagyva semmit sem számítanának, vagy alig valamivel többet: ez az elem igen magas fokú összetartó, centralizáló és fe­gyelmező erővel rendelkezik, és ezenkívül, sőt talán éppen ezért, teremtő erővel is (de olyan teremtő erő­vel, amely meghatározott irányhoz, meghatározott erővonalakhoz, meghatározott távlatokhoz és meg­határozott alapelvekhez igazodik): az is igaz, hogy önmagában ez az elem sem hozná létre a pártot, még­is inkább, mint az elsőként említett elem. Nemegy­szer szó esik hadsereg nélküli parancsnokról, de való­jában sokkal könnyebb hadsereget képezni, mint a parancsnokokat kiképezni. Olyannyira, hogy egy már létező hadsereg összeomlik, ha parancsnokok híján marad, míg parancsnokok egy csoportjának létezése, ha összhang és egyetértés van közöttük, ha közösek a céljaik, hamarosan hadsereget hoz létre ott is, ahol nem létezik hadsereg.

3. Egy közbülső elem, amely egyesíti az első és a második elemet, s nemcsak „fizikailag”, hanem er­kölcsileg és szellemileg is összekapcsolja a kettőt. A valóságban minden párt esetében „meghatározott arányban” kell állnia egymással e három elemnek, és a szervezet akkor éri el a maximális hatékonyságot, amikor ez a „meghatározott arány” létrejön.

E megfontolások alapján leszögezhető, hogy egy pártot akkor nem lehet normális eszközökkel szét­verni, amikor — mivel szükségképp megvan a máso­dik elem, hiszen megszületése az objektív anyagi fel­tételek meglététől függ (és, ha ez a második elem nincs meg, minden elmélkedés légüres térben mo­zog) — a másik kettő is feltétlenül létrejön, ha egye­lőre szétszórt és cseppfolyós állapotban is, pontosab­ban létrejön az első, s szükségszerűen kialakítja a harmadikat, mint saját folytatását és önkifejezésének eszközét.

Hogy ez bekövetkezzék, ki kell alakulnia annak a sziklaszilárd meggyőződésnek, hogy a létfontos­ságú problémák valamilyen meghatározott megol­dása szükségszerű. E meggyőződés nélkül nem jön létre a második elem. Az utóbbit a legkönnyebb szétverni alacsony létszáma miatt, de ha szétverik, e második elem olyan erjedést kell hogy örökül hagy­jon maga után, amelyből újjá tud születni. És hol maradhat meg, hol fejlődhet jobban ez az erjedés, mint az első és a harmadik elemben? Hiszen nyilván­valóan ezek a leginkább egyneműek a másodikkal. Így hát a második elemnek az a tevékenysége, amely ennek az elemnek²² a létrehozására irányul, alapvető jelentőségű: e második elemet két kritérium szerint kell megítélni: 1. aszerint, amit ténylegesen tesz; 2. aszerint, hogyan készül fel esetleges szétverésének esetére. Nehéz megmondani, melyik a fontosabb a kettő közül. Mivel a harcban mindig számítani kell a vereségre, az utódok felkészítése éppolyan fontos, mint az, ami a győzelem érdekében történik.

A párt „önhittségéről” elmondható, hogy rosszabb, mint a „nemzetek önhittsége”, amelyről Vico tesz említést. Hogy miért? Azért, mert egy nemzet nem teheti meg, hogy ne létezzék, és létezésének té­nyében - jóllehet egy kis jóakarattal és némi erőlte­tett magyarázgatással - mindig lehet rendeltetést és értelmet találni. Az viszont elképzelhető, hogy egy párt nem a saját erejéből létezik. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a nemzetek harcában mindegyik résztvevőnek hasznot hajt, ha a másikat belső harcok gyengítik meg, s hogy a pártok éppen a belső harcok elemei. A pártokkal kapcsolatban tehát mindig fel­vethető a kérdés, vajon saját erejükből léteznek-e, saját szükségletet fejeznek-e ki, vagy csak mások érdekeinek köszönhetik a létüket (és valóban, a viták­ban erről soha nem is feledkeznek meg, sőt inkább nagyon is hangoztatják, különösen, ha a válasz nem kétséges, tudniillik visszhangra talál, és kétségeket tá­maszt). Természetesen együgyű volna, aki hagyná, hogy ilyen kétségek marcangolják. Politikailag a kérdésnek csak pillanatnyi jelentősége van. Az úgy­nevezett nemzeti elv történetében megszámlálhatatlanok az olyan külső beavatkozások, amelyek az ellenséges államok belső rendjét aláásó pártok javát szolgálják, olyannyira, hogy amikor például Cavour „keleti” politikájáról²³ van szó, felvetődik a kérdés, vajon „politika”, azaz állandó cselekvési irányvonal volt-e ez egyáltalán, vagy pedig a pillanathoz alkalmazkodó koncepció, amelynek Ausztria meggyen­gítése volt a célja 1859 és 1866²⁴ előtt. Ugyanígy az 1870-es évek elejének mazziniánus²⁵ mozgalmaiban (példa rá a, Barsanti-ügy²⁰) Bismarck beavatkozását szokták látni; a német kancellár a Franciaország elleni háborúra és az olasz-francia szövetség veszélyére készülve belső konfliktusokkal igyekezett meggyengíteni Olaszországot. Ugyanígy az 1914. júniusi eseményekben²⁷ egyesek a küszöbönálló háborúra készülődő osztrák vezérkar beavatkozását látják. Mint látható, példák szép számmal akadnak, és nem árt világosan látni a dolgokat. Minthogy bármit te­szünk is, valakinek mindig a kezére játszunk, az a fon­tos, hogy minél jobban játsszunk a saját kezünkre, azazhogy egyértelműen győzzünk. Mindenesetre meg kell vetni a párt „önhittségét”, s az önhittséget konkrét tényekkel kell helyettesíteni. Aki pedig a tényeket helyettesíti az önhittséggel, s politikát csi­nál az önhittségből, az egyáltalán nem alaptalanul keveredik a komolytalanság gyanújába. Az már ter­mészetes, hogy a pártoknak kerülniök kell még az „indokolt” látszatát is annak, hogy valakinek a ke­zére játszanak, különösképpen ha ez a valaki egy külföldi állam; hogy aztán egyesek mégis spekulál­janak erre, azt senki sem tudja megakadályozni.

Nehéz kizárni, hogy bármely politikai párt (ha az uralkodó csoportokat, de még ha az alárendelt cso­portokat képviseli is) be ne töltene valamiféle rendőri funkciót is, azaz egy bizonyos politikai és jogi rend védelmezőjének a szerepét. Ha ez minden kétséget kizáróan bebizonyosodnék, a kérdést másképpen kel­lene felvetni: azt kellene vizsgálni, milyen módon, milyen célokért tölti be egy párt ezt a funkciót. El­nyomó, vagy demokratizáló, azaz reakciós, vagy ha­ladó értelemben? Azért tölti-e be az adott párt ezt a rendőri funkcióját, hogy külső, külsőleges rendet tartósítson, amely béklyója a történelem élő erőinek, vagy pedig azért, hogy a nép a civilizáció olyan új szintjére emelkedjék, amelynek programját a politi­kai és jogi rend fejezi ki? Ugyanis a törvényt a kö­vetkező elemek sérthetik meg: 1. azok a reakciós társadalmi elemek, amelyeket a törvény fosztott meg a hatalmuktól; 2. a haladó elemek, amelyeket a tör­vény tart féken; 3. azok az elemek, amelyek nem ér­ték el a törvény által képviselt civilizációs szintet. Egy párt rendőri funkciója tehát haladó is, visszahúzó is lehet: akkor haladó, ha a hatalmuktól megfosztott reakciós erőket a törvény keretei között igyekszik tartani, az elmaradott tömegeket pedig az új törvé­nyesség szintjére emeli. Visszahúzó pedig, amikor a történelem élő erőinek kordában tartására és túl­haladott, történelemellenes, külsőlegessé vált törvé­nyesség fenntartására irányul. Egyébként az adott párt működése maga szolgáltat megkülönböztető ismér­veket: amikor a párt haladó, „demokratikusan” mű­ködik (a demokratikus centralizmus értelmében), amikor a párt retrográd, bürokratikusán működik a bürokratikus centralizmus értelmében). E második esetben a párt pusztán végrehajtó, nem pedig hatá­rozathozó szerv: technikailag rendőri szerv, és a „po­litikai párt” elnevezés csupán mitologikus jelkép.

Gyárosok és földesurak

Felvetődik a kérdés, van-e a nagy gyáriparosoknak állandó, saját politikai párt­juk? Azt hiszem, nincs. A nagy gyáriparosok esetről esetre minden létező pártot felhasználnak, de saját párt­juk nincs. Nem mintha bármilyen értelemben is „agnosztikusak”, vagy „apolitikusak” volnának: érde­kük egy meghatározott egyensúlyhoz fűződik, ezt pedig úgy érik el, hogy alkalmanként a változatos politikai sakktáblának ezt vagy azt a pártját erősítik a maguk eszközeivel (természetesen az egyetlen antagonisztikus párt kivételével - ennek az erősítése még taktikai lépésként is ki van zárva). Világos viszont, hogy ha „normális” körülmények között így van is, a szélsőséges esetekben, márpedig éppen ezek számí­tanak igazán (mint a háború egy nemzet életében), a nagy gyáriparosok pártjává a földesuraké válik, emezeknek ugyanis van saját állandó politikai párt­juk. E megjegyzés példáját lehet látni Angliában, hi­szen itt a konzervatív párt felfalta a liberális pártot, holott ez hagyományosan a gyárosok pártja volt.

Erre az angol helyzet ad magyarázatot, a maga nagy Trade Union-jaival. Igaz, Angliában formálisan nincs a nagyiparosokkal szemben ellenséges nagy­szabású párt, viszont vannak munkás-tömegszerve­zetek, és megfigyelhető, milyen strukturális változá­son mennek át ezek alulról felfelé bizonyos - még­pedig döntő - pillanatokban, s hogyan repesztik szét a bürokratikus burkot (pl. 1919-ben és 1926-ban²⁸). Másrészt a gyáriparosokat és a földbirtokosokat állandó érdekek fűzik össze (különösen most, hogy a protekcionizmus általánossá vált, s az iparra és a mező­gazdaságra egyaránt kiterjedt); és tagadhatatlan, hogy a földbirtokosok „politikailag” sokkal jobban szervezettek, mint a gyáriparosok, jobban vonzzák az értelmiséget, irányvonaluk állandóbb stb. Érdekes, a hagyományos „gyáriparos” pártok, mint az angol „liberális-radikális”, a francia radikális párt (az utóbbi mindig jelentősen eltért az előbbitől) sorsa (így a szép emlékű „olasz radikális” párté): mit képviseltek ezek a pártok? Nagy és kis osztályok összekapcsolódását, nemcsak egyetlen nagy osztályt; ezért tűntek fel és tűntek le olyan különbözőképpen: a „legénységet” a kis osztály adta, helyzete a tömbön belül állandóan változott, míg végül teljesen át nem alakult. Ma a „demagóg pártok” közkatonaságát szolgáltatja, s ezen nincs is mit csodálkozni.

Általában elmondható, hogy a pártok dolgában a különböző országok összehasonlítása az egyik leg­hatékonyabb és legdöntőbb módja annak, hogy fel­kutassuk az átalakulás okának eredetét. Ugyanez érvényes a „hagyománytisztelő” országok pártjai kö­zött zajló vitákra is: azokról az országokról van szó, ahol a teljes történelmi „katalógus” „maradványai” képviseltetik magukat.

Mind a világnézeteknek, mind - és főleg - a gyakor­lati magatartásoknak megítélésekor elsőrendű ismérv a következő: felfogható-e a világnézet vagy a gya­korlati tett „elszigetelten”, „függetlenül”, mint ami teljes felelősséget visel a kollektív életért; vagy pedig ez lehetetlen, és a világnézet vagy a gyakorlati tett egy másik világnézet vagy gyakorlati magatartás „kiegészítőjeként”, tökéletesítőjeként, ellensúlyaként stb. fogható fel? Ha jól meggondoljuk, kiderül, hogy ez az ismérv döntő az eszmei és gyakorlati attitűdök eszmei megítélésekor, s az is kiderül, hogy gyakorlati hordereje sem csekély.

Az egyik legelterjedtebb idolum²⁹ az a hit, hogy minden, ami létezik, „természetszerűen” létezik; szükségképpen létezik, és a saját reformkísérleteink, bármilyen rosszul sülnek is el, nem szakítják meg az életet, mert a hagyományos erők továbbra is műkö­désben maradnak, és folytatják az életet. Ebben a gondolkodásmódban kétségkívül van igazság; és nagy baj lenne, ha nem volna. Mégis, bizonyos határon túl ez a gondolkodásmód veszélyessé válik (a „minél rosszabb, annál jobb” politikájának egyes eseteiben), és mindenesetre, mint mondottuk, érvényben ma­radnak a megítélés filozófiai, politikai és történelmi kritériumai. Nem vitás, ha alaposabban megvizsgál­juk, bizonyos tevékenységek csak marginálisnak mu­tatkoznak önmaguk előtt; azaz valamilyen fő tevé­kenységet tételeznek fel, és ebbe próbálnak beágya­zódni, hogy az állítólagos, vagy tényleges rosszat megformálják; azaz bizonyos tevékenységek pusztán reformisták.

Ennek az elvnek azért van politikai jelentősége, mert a döntő fordulatok idején a különböző, magu­kat mind „független” pártnak nevező csoportosulá­sok egyesülnek, egységbe tömörülnek, ez pedig azt az elméleti igazságot bizonyítja, hogy minden osztálynak egyetlen pártja van. Az előzőleg létező sok­féleség csak „reformista” jellegű volt, azaz részkérdé­sekre vonatkozott; bizonyos értelemben (a maga ke­retei között hasznos) politikai munkamegosztás volt; de mindegyik rész feltételezte a másikat, olyannyira, hogy a döntő pillanatokban, vagyis éppen akkor, ami­kor a döntő kérdések forogtak kockán, létrejött az egység, megteremtődött a tömb. Ebből az a követ­keztetés adódik, hogy a pártok felépítésekor a „mo­nolitikus” jelleg a döntő, nem pedig másodlagos kér­dések; azaz gondosan ügyelni kell arra, hogy az irá­nyítókat és az irányítottakat, a vezetőket és a tömeget egyneműség fűzze össze. Ha a döntő pillanatokban a vezetők „igazi pártjukhoz” állnak át, a tömegek csonkán, tehetetlenül és hatékonyság híján maradnak. Elmondható, hogy semmilyen valóságos mozgás sem ébred egy csapásra totális jellegének tudatára, hanem csak folyamatos tapasztalat eredményekép­pen, azaz, amikor a tények ráébresztik, hogy semmi létező sem természetes (a szó tudálékos értelmében), hanem azért létezik, mert fennállnak bizonyos feltételek, amelyeknek eltűnése nem marad következ­mények nélkül, így a mozgás tökéletesedik, megha­ladja az önkényesség, a „szimbiózis” stádiumát, valóban függetlenné lesz, abban az értelemben, hogy bizonyos következmények előidézése céljából létre­hozza az ehhez szükséges feltételeket, sőt minden erejét e feltételek létrehozásának szenteli.

Az „Ökonomizmus” néhány elméleti és gyakorlati vo­natkozása

Ökonomizmus - a szabadkereskedelem elméleti mozgalma - elméleti szindikalizmus. Meg kell vizsgálni, milyen mértékben vette eredetét az elméleti szindikalizmus a gyakorlat filozófiájából, és milyen mértékben a szabadkereskedelem gazdasági tanaiból, azaz végső soron a liberalizmusból. Meg kell tehát vizsgálni, vajon az Ökonomizmus legkifej­lettebb formájában nem a liberalizmus közvetlen elágazása-e, és nem voltak-e - még eredetüket tekintve is - elhanyagolhatóak, vagy mindenesetre külsőle­gesek és pusztán verbálisak a gyakorlat filozófiájához fűződő kapcsolatai.

Ebből a szempontból figyelmet érdemel az Einaudi-Croce vita, amelyre a Történelmi materializmus új (1917-es) előszava adott alkalmat :³⁰ annak az Einaudi által felállított követelménynek, hogy figyelembe kell venni az angol klasszikus közgazdaságtan által ihletett gazdaságtörténeti irodalmat, a következő értelemben lehet eleget tenni: ez az irodalom, a gya­korlat filozófiájával való felületes érintkezésen ke­resztül létrehozta az ökonomizmust; így amikor Einaudi (őszintén szólva pontatlanul) bírál néhány ökonomista ferdítést, nagy port ver fel, de ennyi az egész. A szabadkereskedelem ideológiái és az elmé­leti szindikalizmus közötti kapcsolat különösen nyilvánvaló Olaszországban, hiszen közismert, milyen csodálattal adóznak Paretónak³¹ az itteni szakszervezeti vezetők, mint Lanzillo³³ és társai. De e két irányzat mégis nagymértékben különbözik egymás­tól: az első egy uralkodó és vezető társadalmi csoport ideológiája; a másik egy még alárendelt csoporté, amely még nem ébredt tudatára erejének, lehetőségei­nek és fejlődési módjainak, s ezért nem képes túlhaladni a kezdetlegesség stádiumán.

A szabadkereskedelem-párti mozgalom koncep­ciója egy elméleti hibára épül, amelynek gyakorlati eredetét nem nehéz kimutatni: éspedig a politikai társadalom és a polgári társadalom megkülönböz­tetésére. Ezt módszertani megkülönböztetésből szer­ves megkülönböztetéssé változtatják, és ekként állítják be. Így azt hangoztatják, hogy a gazdasági tevékenység a polgári társadalom szférájába tartozik, és hogy szabályozásába az államnak nem szabad beavatkoznia. De mivel a tényleges valóságban a pol­gári társadalom és az állam azonos, leszögezendő, hogy a liberalizmus is állami jellegű „szabályozás”, s törvényhozás és kényszer útján vezetik be és tartják fenn: céltudatos akarat ténykedésének terméke, nem pedig a gazdasági tények spontán, automatikus ki­fejeződése. Ezért a liberalizmus politikai program, s az a célja, hogy győzelem esetén megváltoztassa az állam vezető személyzetét és gazdasági programját, vagyis hogy megváltoztassa a nemzeti jövedelem elosztását.

Más a helyzet az elméleti szindikalizmus esetében, mivel emez egy alárendelt csoportra vonatkozik, és megakadályozza, hogy e csoport valaha is uralkodóvá váljék, hogy meghaladja az ökonomizmus és a korporativizmus stádiumát, hogy a polgári társadalom­ban az etikai és politikai, az államban pedig az uralmi hegemónia stádiumába emelkedjék. Ami a liberaliz­must illeti, az uralkodó csoport egyik frakciójával van dolgunk. Nem az állam szerkezetét akarja módo­sítani, csak a kormánypolitikát; a kereskedelmi törvényhozást akarja megreformálni, az ipari tör­vényhozást csak közvetve (mivel tagadhatatlan, hogy a protekcionizmus, különösen azokban az országok­ban, ahol a piac szegény és szűk, korlátozza az ipari kezdeményezés szabadságát, és kórosan elősegíti a monopóliumok kialakulását): a kormányon levő vezető pártok rotációjáról van szó, nem pedig új poli­tikai társadalom és még kevésbé új típusú polgári tár­sadalom megalapozásáról és megszervezéséről. Az el­méleti szindikalista mozgalomban a kérdés összetet­tebb formában jelentkezik; tagadhatatlan, hogy az ál­lítólag képviselt alárendelt csoport függetlenségét és önállóságát valójában feláldozzák az uralkodó csoport eszmei hegemóniájának javára, mivel az elméleti szindikalizmus nem más, mint a liberalizmus egyik aspektusa, amelyet a gyakorlat filozófiájából vett néhány megcsonkított, s így banálissá tett megállapí­tással igazolnak. Miért és hogyan megy végbe ez a „fel­áldozás”? Az alárendelt csoport uralkodóvá válását vagy azért zárják ki, mert a problémát fel sem vetik (fábiánusok,³³ de Man,³⁴ a brit munkáspártiak jelen­tős része), vagy azért, mert nem megfelelő és hatás­talan formában vetik fel (a szociáldemokrata irány­zatok általában), vagy pedig azért, mert azt állítják, hogy a csoportok rendszeréből közvetlen ugrás vezet a tökéletes egyenlőség és a szakszervezeti típusú gaz­daság rendszerébe.

Legalábbis különös az ökonomizmusnak a politikai és szellemi akarat, tevékenység és kezdeményezés megnyilvánulásairól alkotott felfogása, mintha ezek nem gazdasági szükségletek szerves következményei, sőt a gazdaság egyedül hatékony megnyilvánulásai volnának; így képtelenség a hegemónia kérdésének napirendre tűzését olyan tényként értelmezni, amely a hegemón csoportot alárendeli. A hegemónia ténye kétségkívül megköveteli, hogy a hegemón csoport figyelembe vegye azoknak a csoportoknak az érde­keit és tendenciáit, amelyek fölött hegemóniát gya­korol, hogy kompromisszumos egyensúly jöjjön létre, azazhogy a vezető csoport korporatív jellegű gazdasági áldozatokat hozzon, de az is kétségtelen, hogy ezek az áldozatok és ez a kompromisszum nem érinthetik a lényeget, ugyanis ha a hegemónia etikai és politikai, szükségképpen gazdasági is, szükségkép­pen arra a döntő funkcióra épül, amelyet a vezető csoport a gazdasági tevékenység döntő magvában betölt.

Az ökonomizmus a liberalizmuson és az elméleti szindikalizmuson kívül sok más formában is megmutatkozik. Ide tartozik a választások bojkottálásá­nak összes formája (tipikus példa az olasz klerikálisok 1870 utáni választási bojkottpolitikája, amely 1900-tól kezdve egyre enyhült, egészen 1919-ig és a Néppárt megalakulásáig: amikor a klerikálisok különbséget tettek valóságos Olaszország és jogi Olaszország kö­zött, ezzel a gazdasági világ, illetve a jogi és politikai világ megkülönböztetését ismételték meg), ezekből pedig sok van, abban az értelemben, hogy a válasz­tásokat lehet félig, vagy negyedrészben stb. bojkottálni. A választási bojkotthoz kapcsolódik a „minél rosszabb, annál jobb” képlet, és néhány képviselői frakció úgynevezett „meg nem alkuvó” parlamenti taktikája is. Az ökonomizmus nem mindig áll ellen­tétben a politikai tevékenységgel és a politikai párttal, de a pártot pusztán nevelő és szakszervezeti jellegű szervezetnek tekinti. Az ökonomizmus tanulmányo­zásához, valamint az alap és a felépítmény viszonyá­nak megértéséhez iránytűül szolgálhat A filozófia nyomorúságá-nak az a része, ahol arról van szó, hogy egy társadalmi csoport fejlődésének fontos szakasza az, amelyben egy egyesülés bizonyos alkotórészei már nemcsak gazdasági érdekeikért, hanem magának a szervezetnek a megvédéséért és fejlesztéséért harcolnak^[iv]. Ezzel együtt említendő Engelsnek az a megál­lapítása³⁷ (amely a gyakorlat filozófiájáról szóló - olaszul is kiadott - két levélben szerepel), hogy a gazdaság csak „végső soron” mozgatórugója a tör­ténelemnek, s ez közvetlenül kapcsolódik A politikai gazdaságtan bírálatá-nak előszavához, tudniillik ahhoz a részhez, amely kimondja, hogy az emberek az ideo­lógiák terén tudatosítják a gazdasági világban zajló konfliktusokat.

Ezekben a jegyzetekben³⁸ már többször szerepelt a kijelentés, hogy a gyakorlat filozófiája sokkal elter­jedtebb, mint amennyire elismerik. A kijelentés ak­kor pontos, ha úgy értjük, hogy elterjedt a történelmi ökonomizmus, ahogyan manapság Loria³⁹ professzor nevezi többé-kevésbé esetlen nézeteit, és hogy ezért a kulturális környezet egészen megváltozott ahhoz az időhöz képest, amikor a gyakorlat filozó­fiája megkezdte harcát; Croce szóhasználatával élve azt lehetne mondani, hogy a „szabadság vallásának” kebelében született legnagyobb eretnekség, akárcsak az ortodox vallás, szintén degenerálódott és „babona­ként” terjedt el, vagyis összekeveredett a liberaliz­mussal, és létrehozta az ökonomizmust. De megvizs­gálandó, hogy amikor az ortodox vallás már betokosodott, az eretnek babonában nem őrződött-e meg végig valamiféle forrongás, amely újra fogja teremteni, mint magasabbrendű vallást, vagyis vajon nem lehet-e könnyen eltávolítani a babona limlomját.

A történelmi ökonomizmus néhány jellemvonása: 1. A történelmi viszonyok kutatásában nem külön­bözteti meg azt, ami „viszonylag állandó”, attól, ami esetleges változás, és gazdasági tényen a személy vagy egy kis csoport közvetlen és „piszkos zsidó” érte­lemben vett érdekét érti. Tehát nem a gazdasági osztályalakulatokat veszi figyelembe a maguk összes viszonyaival együtt, hanem a nyers és uzsorás jellegű érdekből indul ki, különösen amikor emez a büntetőtörvénykönyvekben szereplő bűntények jellegét ölti; 2. az a tan, amely a gazdasági fejlődést a munkaeszközök technikai változásainak sorozatára redukálja. Loria professzor ragyogóan fejti ki és al­kalmazza ezt a tant a Rassegna Contemporanea 1912-es évfolyamában megjelent cikkében, amelynek témája a repülőgép társadalmi hatása; 3. az a tan, amely a gazdasági és történelmi fejlődést közvetlenül valamely fontos termelési tényező változásaitól teszi függővé, vagy egy-egy olyan nyersanyag, új fűtő­anyag stb. felfedezésétől, amely a gépek építésében és működtetésében új módszereket von maga után. Az utóbbi időben egész irodalom jelent meg a kőolajról: tipikusnak tekinthető Antonio Laviosa cikke a Nuova Antológia 1929. május 16. számában. Az új fűtőanyagok, új mozgató energiák, akárcsak az új feldolgozandó nyersanyagok felfedezése, ter­mészetesen igen fontos, mert megváltoztathatja az egyes államok helyzetét, de a történelem mozgását stb. nem határozza meg.

Gyakran előfordul, hogy egyesek a történelmi ökonomizmust támadják, miközben azt hiszik, hogy a történelmi materializmus ellen harcolnak. Ez a helyzet például a párizsi Avenir egyik 1930. október 10. cikkével (közölte a Rassegna Settimanale della Stampa Estera - 1930. október 21., 2303-2304. old.). Idézzük, mint tipikus példát: „Már régen, de külö­nösen a háború óta mondják nekünk, hogy az érdek­kérdések uralják a népeket, és viszik előre a világot. Ezt a tételt a marxisták találták ki, és a kissé doktriner ’történelmi materializmus’ névvel látták el. A tiszta marxizmus szerint az emberek tömegei nem szen­vedélyeknek, hanem gazdasági szükségszerűségeknek engedelmeskednek. A politika szenvedély. A haza szenvedély. E két igényes eszme a történelemben csak látszatfunkciót tölt be, mert a valóságban a népek évszázados történetét anyagi jellegű okok változatos és állandóan megújuló játéka határozta meg. A gazda­ság minden. Sok ,burzsoá’ közgazdász és filozófus átvette ezt a refrént. Bölcs arckifejezéssel magyaráz­zák nekünk a magas világpolitikát a búza, a kőolaj vagy a kaucsuk árával. Azt igyekeznek bebizonyí­tani, hogy az egész diplomáciát vámtarifa- és költség­ügyek irányítják. Ezek a magyarázatok rendkívül népszerűek. Van némi tudományos látszatuk, és a fölényes elegancia szerepében tetszelgő gőgös szkepszisből indulnak ki. Szenvedély a külpolitiká­ban? Ugyan! Az ilyesmit csak a közönséges embe­rekkel lehet elhitetni. A nagy szellemek, a beavatot­tak tudják, hogy mindent az adok-veszek irányít. Mármost ez abszolút áligazság. Teljes mértékben hamis azt állítani, hogy az embereket kizárólag érdekmegfontolások irányítják, és teljes mértékben igaz, hogy mindenekelőtt presztízsvágy és a presztízsbe vetett izzó hit diktálta megfontolásoknak engedel­meskednek. Aki ezt nem érti, semmit sem ért.” A cikk folytatása (címe: A presztízs mániája) a né­met és az olasz politika példáján mutatja be, hogy a politika „presztízsjellegű”, nem pedig anyagi ér­dekek diktálják. A cikk röviden összefoglalja a gya­korlat filozófiája elleni banális támadások jelentős részét, de a támadás tárgya valójában a Loria-féle esetlen ökonomizmus. Egyébként a szerző más szem­pontból sem különösebben jártas a témában: nem érti, hogy a „szenvedélyek” lehetnek egyszerűen a gazdasági érdekek szinonimái is, és nehezen tartható az az álláspont, hogy a politikai tevékenység a feszült izgalom és szenvedély állandó állapota; éppen a fran­cia politikát szokás módszeres és következetes, azaz minden szenvedélytől megtisztított „racionalitás­ként” jellemezni.

Legelterjedtebb formájában, ökonomista babona­ként, a gyakorlat filozófiája rengeteget veszít az ér­telmiségi csoport legfelső körére gyakorolt kulturális hatásából, bármilyen nagy hatást gyakorol is a nép­tömegekre és a félértelmiségiekre, akik nem az agyu­kat akarják megerőltetni, hanem arra törekszenek, hogy a lehető legagyafúrtabbnak látsszanak stb. Mint Engels írta, sokak számára igen kényelmes megoldás, hogy olcsón és minden fáradság nélkül, néhány frá­zisba zsúfolva tarsolyukban tudhatják az egész törté­nelmet és az egész politikai és filozófiai bölcsességet. Mivel feledésbe merült, hogy az a tétel, amely szerint az emberek az ideológiák terén tudatosítják az alap­vető konfliktusokat, nem lélektani vagy erkölcsi, ha­nem szervesen ismeretelméleti jellegű, kialakult az a forma mentis,⁴⁰ amely a politikát és így a történel­met szüntelen marché de dupes-nek, becsapások és szemfényvesztések játékának tekinti. A „kritikai” tevékenység trükkök leleplezésére, botrányok kelté­sére, a rendszer képviselőinek zsebében tartott leltá­rokra korlátozódott.

Így feledésbe merült, hogy mivel az „ökonomizmus” is valójában vagy állítólag (tudományosan objektív) ismeretelméleti alapelv, a közvetlen érde­kekre orientált kutatásnak a történelem minden aspektusára, a „tézist” és az „antitézist” képviselő emberekre egyaránt érvényesnek kell lennie. Ezen kívül feledésbe merült a gyakorlat filozófiájának egy másik útmutatása is: az, amely szerint a „néphiedelem”, vagy a néphiedelem típusú hit az anyagi erők érvényességével bír. A „piszkos zsidó” érdekek kuta­tása terén elkövetett értelmezési hibák néha durvák és komikusak voltak, s így kedvezőtlenül hatottak az eredeti elmélet presztízsére. Ezért az ökonomizmus ellen nemcsak a történetírás elméletében, hanem - és különösképpen - a politikai elméletben és gyakorlat­ban is harcolni kell. Ezen a téren a harcot a hegemó­nia fogalmának kibontásával lehet és kell folytatni, úgy, ahogy a gyakorlatban folytatták a politikai párt elméletének fejlesztésekor és egyes politikai pártok életének gyakorlati fejlesztésekor (az úgynevezett permanens forradalom⁴¹ elmélete elleni harc: a per­manens forradalommal a forradalmi demokratikus diktatúra fogalmát szegezték szembe; az alkotmányozó gyűlést követelő ideológiáknak adott támo­gatás fontossága stb.). Tanulmányozni lehetne, mi­lyen megítélést váltottak ki fejlődésük különböző szakaszaiban bizonyos politikai mozgalmak, és típus­ként a boulangista mozgalmat lehetne választani (1886-tól körülbelül 1890-ig), vagy a Dreyfus-pert, vagy akár a december 2-i államcsínyt (elemezni le­hetne a december 2-ről szóló klasszikus könyvet,⁴² hogy megnézzük, milyen jelentőséget tulajdonít a közvetlen gazdasági tényezőnek, és milyen helye van benne az „ideológiák” konkrét tanulmányozásá­nak). Ezekkel az eseményekkel kapcsolatban az ökonomizmus azt a kérdést teszi fel, hogy kinek van közvetlenül hasznára a szóban forgó kezdeményezés, és a kérdésre ugyanannyira leegyszerűsített, mint amilyen hibás okoskodással válaszol. Közvetlenül az uralkodó csoport egy bizonyos frakciójának van hasznára, és - tévedések kizárása végett - arra a frakcióra esik a választás, amelyik nyilvánvalóan haladó funkciót tölt be, és ellenőrzést gyakorol a gazdasági erők összessége fölött. A tévedés kizártnak tűnhet, mert ha a vizsgált mozgalom hatalomra jut, az ural­kodó csoport haladó frakciója szükségképpen előbb vagy utóbb ellenőrzése alá veszi az új kormányt, és arra használja fel, hogy az államgépezetet a saját szolgálatába állítsa.

Így hát igen olcsó tévedhetetlenségről van szó, amelynek nemcsak történelmi jelentősége nincs, ha­nem politikai hordereje és gyakorlati hatékonysága is igen csekély; általában nem szül mást, mint erkölcsi prédikációkat és végeláthatatlan személyi ügyeket. Amikor egy boulangista típusú mozgalom létrejön, az elemzésnek valójában a következő vonalat kellene követnie: 1. a mozgalomhoz csatlakozó tömeg tár­sadalmi tartalma; 2. milyen szerepe volt a tömegnek az erőegyensúlyban, amely átalakulóban van, amint az új mozgalom saját létrejöttével bizonyítja; 3. mi a vezetők által hangoztatott és a tömeg által elfoga­dott követelések politikai és társadalmi jelentése? milyen tényleges szükségleteknek felelnek meg? 4. milyen mértékben felelnek meg az eszközök a ki­tűzött céloknak?; 5. csak végső soron, és politikai, nem pedig erkölcsi formában kell felállítani a hipoté­zist, hogy az ilyen mozgalmat szükségképpen kifor­gatják természetéből, és egészen más célok szolgála­tába állítják, mintsem a mozgalmat követő tömegek elvárnák. Ám ezt a hipotézist már jó előre felállítják, amikor egyetlen konkrét (a józan ész számára, nem pedig egy-egy külsőleges „tudományos” elemzés alapján konkrétnak látszó) elem sem támasztja még alá, úgyhogy a hipotézis a kétszínűség és rosszhiszemű­ség, vagy az elégtelen ravaszság és (ami a követőket illeti) az ostobaság moralizáló vádjaként jelenik meg. Így a politikai harc olyan személyes ügyek sorozatává válik, melyeknek főszereplői egyfelől azok, akik is­merik a dörgést, mert az ördöggel cimboráinak, más­felől pedig azok, akiket saját vezetőik orruknál fogva vezetnek, s akik javíthatatlan ostobaságuk miatt nem képesek erre rájönni. Egyébként, amíg e mozgalmak hatalomra nem jutnak, mindig elképzelhető, hogy megbukjanak, mint ahogy nem egy meg is bukott (maga a boulangizmus mint ilyen megbukott, és ké­sőbb a Dreyfus-párti mozgalommal véglegesen is szétverték; Georges Valois, Gajda tábornok⁴³ moz­galma); ezért a kutatásnak egyaránt kell irányulnia a mozgalmakban rejlő erősségek és gyengeségek ki­mutatására: az „ökonomista” hipotézis egy kézzel­fogható erősséget hangsúlyoz, tudniillik, hogy bizo­nyos közvetlen vagy közvetett pénzügyi támogatás rendelkezésre áll (ha a mozgalmat egy nagy újság támogatja, ez egyúttal közvetett pénzügyi támogatást is jelent), de semmi többet. Ez kevés. Az erőviszo­nyok különböző fokainak elemzése ebben az esetben is elkerülhetetlenül a hegemónia és az erkölcsi-politi­kai viszonyok szférájában csúcsosodik ki.

Az úgynevezett meg nem alkuvás elméleteinek példázására megemlítendő az úgynevezett kompromisszumokkal szembeni merev elvi ellenérzés, amely­nek alárendelt megjelenési formáját így lehetne jelle­mezni: „félelem a kockázattól”. Hogy a kompromisszumok iránti elvi ellenszenv szorosan kapcsoló­dik az ökonomizmushoz, az világos, mivel ez az ellenszenv nem támaszkodhat más koncepcióra, mint arra a sziklaszilárd meggyőződésre, hogy a törté­nelmi fejlődésnek ugyanolyan jellegű objektív tör­vényei vannak, mint a természetnek, ami együtt jár a vallásihoz hasonló jellegű fatalista finalizmus elfo­gadásával: minthogy a kedvező feltételek végzetszerűen létrejönnek, és belőlük, meglehetősen titok­zatos módon, palingenetikus⁴⁴ események követ­keznek, nemcsak haszontalan, hanem káros is minden olyan akarati kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy valamilyen terv szerint segítsen előkészíteni ezeket a helyzeteket. Ez a fatalista meggyőződés azonban azzal a hajlammal párosul, hogy „a további­akban” vakon és válogatás nélkül rábízzák magukat a fegyverek mindent elrendező képességére, s ebben már bizonyos logika és következetesség is van, mivel úgy képzelik, hogy az akarat közbelépése a rombolás, nem pedig - a rombolás pillanatában máris műkö­désbe lépő - újjáépítés szempontjából hasznos. A rom­bolást mechanikusan fogják fel, nem pedig mint rom­bolás-újraépítést. Az ilyen gondolkodásmód nem szá­mol az „idő” tényezőjével, és végső soron nem szá­mol magával a „gazdasággal” sem, ugyanis nem érti meg, hogy az ideológiai tömegjelenségek mindig fáziskésésben vannak a gazdasági tömegjelenségekhez képest, és hogy így hagyományos ideológiai ténye­zők bizonyos pillanatokban lelassítják, béklyóba ve­rik, vagy pillanatnyilag akár meg is törik a gazdasági tényezőnek tulajdonított automatikus hajtóerőt, s hogy ezért tudatos és előkészített harcra van szük­ség a gazdasági tömeghelyzet követelményeinek „megértetéséhez”, hiszen ezek ellentétesek lehetnek a hagyományos vezetők útmutatásaival. Mindig megfelelő politikai kezdeményezésre van szükség ahhoz, hogy a gazdasági hajtóerő kiszabaduljon a hagyományos politika béklyóiból, azazhogy meg­változzon azoknak az erőknek a politikai vezetése, amelyeket meg kell nyerni egy új, homogén, belső ellentmondásoktól mentes gazdasági-politikai tör­ténelmi blokk létrehozásához, mivel két „hasonló” erő csak egy sor kompromisszumon keresztül vagy a fegyverek erejével ötvöződhet új szervezetbe, azaz vagy szövetségként, vagy az egyiket a másiknak kényszer útján alárendelve egyesülhet; az a kérdés, megvan-e az utóbbihoz szükséges erő, és „kifizető­dő-e” bevetni. Ha valamely erő legyőzéséhez két másik erő egyesülésére van szükség, a fegyver és a kényszer felhasználása (feltéve, hogy megvan rá a hajlandóság) pusztán módszertani hipotézis, hi­szen az egyetlen konkrét lehetőség a kompromisszum, mivel az erőt csak az ellenség ellen lehet be­vetni, nem pedig az egység egyik része ellen, melyet a lehető leggyorsabban asszimilálni kell, s amelynek „jóindulatára” és lelkesedésére szükség van.

Előrejelzés és távlat.

Egy másik leszögezendő és ki­fejtendő kérdés a politikai akció és az állami élet „kettős távlata”. A kettős távlat megjelenésének különféle fokozatai vannak, a legelemibbektől a legbonyolultabbakig, de ezek elméletileg két alapvető fokra vezethetők vissza, s e kettő a Machiavelli-féle kentaur⁴⁵ kettős természetének felel meg: egyszerre állati és emberi, egyszerre erő és egyetértés, tekintély és hegemónia, erőszak és civilizáció, egyéni és egye­temes mozzanat („egyház” és „állam”), agitáció és propaganda, taktika és stratégia stb. A „kettős táv­lat” elméletét egyesek valami kicsinyes és banális dologra szűkítették le, vagyis a „konkrétság” két olyan formájára, amely több-kevesebb „gyakori­sággal” követi egymást az időben. Előfordulhat pe­dig, hogy minél „konkrétabb”, elemibb az első „táv­lat”, annál „távolibbnak” (nem az időben, hanem dialektikus viszonyként), annál összetettebbnek, ma­gasabb szintűnek kell lennie a másodiknak, azaz elő­fordulhat ugyanaz, ami az emberi életben: minél in­kább konkrét fizikai létének védelmezésére kény­szerül egy egyén, annál inkább a civilizáció és az emberiség egész összességét és legmagasabb értékeit vallja magáénak, és tekinti mércének.

Igaz, előrelátni kizárólag annyit jelent, mint jól látni a jelent és a múltat mint folyamatot: jól látni, azaz pontosan megragadni a folyamat alapvető és állandó elemeit. De tisztán „objektív” előrejelzést feltéte­lezni abszurdum. Aki előrejelzést végez, valójában valamilyen „programot” akar diadalra juttatni, s az előrejelzés éppen a diadal egyik eleme. Ez nem azt jelenti, hogy az előrejelzés mindig szükségképpen önkényes, légből kapott vagy pusztán tendenciózus. Sőt elmondható, hogy az előrejelzés objektív aspektusa csak olyan mértékben válik objektívvá, amilyen mértékben programhoz kapcsolódik: l. mert csak a szenvedély ajzza fel az értelmet, és teszi világosab­bá az intuíciót; 2. mert a valóság az emberi akarat és a dologi társadalom (a gépész és a gép) egyesülé­sének eredménye, aki tehát eltekint minden akarati elemtől, vagy csak mások akaratának színrelépését veszi számításba a játék objektív elemeként, az ma­gát a valóságot csonkítja meg. A saját akaratának megvalósításához szükséges elemeket csak az ragadja meg, aki nagyon erősen akar.

Ezért a durva szűklátókörűség és felületesség hibá­jába esik, aki azt hiszi, hogy a világ és az élet egy bi­zonyos felfogása önmagában magasabbrendű előrelátási képességet jelent. Természetesen minden előre­jelzésben valamilyen világkép is benne foglaltatik, így nem mindegy, hogy ez a világkép önkényes szellemi aktusok összefüggéstelen sora-e, vagy szigorú és következetes koncepció, de jelentőségre a világkép éppen annak az embernek az eleven agyában tesz szert, aki kidolgozza, és akinek erős akarata élettel tölti meg az előrejelzést. Ezt mutatják az úgynevezett „szenvtelenek” által készített előrejelzések: üres szó­lamoknak, finom árnyalatoknak, a feltevések elegan­ciájának egyaránt bővében vannak. De az „előre­jelző” csak akkor ragadhatja meg a lényegest, azokat az elemeket, amelyek - szervezhetők, vezethetők, vagy eltéríthetők lévén - valójában egyedül előreláthatók, ha megvalósítandó programja van. Ez ellen­tétes a kérdés vizsgálatának megszokott módjával. Általában azt hiszik, hogy minden előrejelzés olyan jellegű szabályos törvények kimutatását feltételezi, mint amilyenek a természettudományok törvényei. Mivel azonban ezek a törvények nem léteznek abban az abszolút vagy gépies értelemben, ahogy feltétele­zik, az „előrejelzők” figyelmen kívül hagyják mások akaratát, és nem „jelzik előre” ennek az akaratnak a színre lépését, így az előrejelzés önkényes hipotézis­re, nem pedig a valóságra épül.

A „túlzott” (tehát felületes és gépies) politikai realiz­mus gyakran arra a megállapításra vezet, hogy az államférfinak csak a „tényleges valóság” keretein belül szabad tevékenykednie, s nem a „legyen”, hanem csak a „van” iránt kell érdeklődnie. Ez azt je­lentené, hogy az államférfi ne lásson tovább az orrá­nál. Ezt a hibát követte el Paolo Treves,⁴⁶ s ezért vél­te Machiavelli helyett Giucciardiniben⁴⁷ megtalálni az „igazi politikust”.

Nemcsak „diplomata” és „politikus” között kell különbséget tenni, hanem a politika tudósa és a gya­korló politikus között is. A diplomata szükségképpen csak a tényleges valóságban mozog, mert sajátos tevékenysége nem az, hogy új egyensúlyokat hozzon létre, hanem az, hogy bizonyos jogi keretek között megőrizzen egy fennálló egyensúlyt, így a tudós is, amennyiben pusztán tudós, csak a tényleges valóság­ban mozoghat. De Machiavelli nem pusztán tudós; pártos ember, akiben hatalmas szenvedély izzik, gyakorló politikus, aki új erőviszonyokat akar létre­hozni, és ezért nem teheti meg, hogy ne foglalkozzék a „legyennel”, persze nem a szó moralizáló értelmé­ben. A kérdést tehát másként, bonyolultabban kell felvetni: az a kérdés, hogy a „legyen” önkényes vagy pedig szükségszerű aktus-e, konkrét akarat vagy pe­dig ábránd, óhaj, délibáb. A gyakorló politikus te­remt, életre hív, de nem a semmiből teremt, s nem is álmainak zavaros homályában mozog. A tényleges valóságra alapoz, de mi ez a tényleges valóság? Talán valami statikus, változatlan, vagy inkább egyensúlyát állandóan változtató, folyton mozgásban levő erő­viszony? Aki azért veti be az akaratot, hogy új egyensúlyt hozzon létre a valóságban létező és mű­ködő erők között, s eközben arra a meghatározott erőre támaszkodik, amelyet haladónak tart, és meg­erősíti, hogy győzelemre segítse, az mindvégig a tényleges valóság talaján mozog, de éppen azért, hogy úrrá legyen e valóság fölött, hogy meghaladja (vagy ebben az irányban hasson). A „legyen” tehát konkrét fogalom, sőt a valóság egyetlen történeti és realista értelmezése, egyedüli cselekvő történelem és cselekvő filozófia, egyedüli politika.

A Savonarola-Machiavelli ellentétpár⁴⁸ nem a van és a legyen ellentéte (Russo egész erről szóló fejtegetése puszta szépíróskodás), hanem két legyen szembenállása. Savonaroláé elvont és ködös, Machia­vellié pedig realista, ha nem vált is kézzelfogható valósággá, hiszen egy embertől vagy egy könyvtől nem várható el, hogy megváltoztassa a valóságot, csak az, hogy értelmezze, és hogy megmutassa a cse­lekvés lehetséges irányát. Ami Machiavellit korlátozta, ami hiányzott belőle, az abból következik, hogy „ma­gánember” volt, író, nem pedig állam vagy hadsereg feje, aki szintén egyetlen személy ugyan, de állam vagy hadsereg felett rendelkezik, nemcsak egy sereg szó felett. Azért azt sem lehet mondani, hogy Machia­velli maga is „fegyvertelen próféta” volt: ez olcsó szellemeskedés volna. Machiavelli sohasem mondja, hogy önmaga képzeli vagy akarja megváltoztatni a világot. Csak azt mondja, mégpedig konkrétan, hogy kimutatja, miként kellene működniök a törté­nelmi erőknek, hogy hatékonyak legyenek.

Helyzetelemzés. Erőviszonyok

Annak a tanulmányozá­sa, hogy miként kell elemezni a „helyzeteket”, vagyis hogyan kell megragadni az erőviszonyok különböző fokait, a politikai tudomány és művészet elemi szintű kifejtésére adhat alkalmat, ha a politikai tudományt és művészetet úgy értjük, mint olyan gyakorlati kuta­tási szabályok és konkrét megfigyelések összességét, amelyeknek hasznossága abban áll, hogy felkeltik az érdeklődést a tényleges valóság iránt, és logikusabb, erőteljesebb intuíciókat hívnak életre. Ezzel együtt kell kifejteni, mi is értendő a politikában stratégián és tak­tikán, stratégiai „terven”, propagandán és agitáción, a szervezés és a kormányzás elméletén.

Az empirikus megfigyelés elemeinek, amelyeket általában ömlesztve tálalnak a politikai tudományról szóló értekezések (példaként G. Mosca⁴⁹ A politikai tudomány alapelemei című műve szolgálhat), ha nem elvont, vagy levegőben lógó kérdések, az erőviszo­nyok különböző fokozataiban kellene helyet találniok, a nemzetközi erőviszonyoktól kezdve (ide tartoznának azok a jegyzetek, amelyek a nagyhatalom fogalmáról, az államoknak hegemón rendszerekbe való tömörüléséről s így a kis- és középhatalmak függetlenségének és szuverenitásának fogalmáról szólnak⁵⁰) egészen az objektív társadalmi viszonyokig, azaz a termelőerők fejlettségi szintjéig, a politikai és párterőviszonyokig (az államon belüli hegemónia-rendszerekig) s a konkrét politikai (vagyis potenci­álisan katonai) viszonyokig.

Megelőzik-e vagy követik (logikailag) a nemzet­közi viszonyok az alapvető társadalmi viszonyokat? Kétségkívül követik. Technikai és katonai megnyil­vánulásán keresztül a struktúra minden szerves meg­újítása nemzetközi téren szervesen módosítja az ab­szolút és relatív viszonyokat. Egy nemzeti állam földrajzi helyzete sem megelőzi, hanem követi (logi­kailag) a strukturális újításokat, bár egy bizonyos mértékben visszahat rájuk (tudniillik pontosan abban a mértékben, ahogy a felépítmény visszahat az alapra, a politika a gazdaságra stb.). Egyébként a nemzetközi viszonyok passzívan és aktívan hatnak vissza a poli­tikai viszonyokra (a pártok hegemónia-viszonyaira). Minél inkább alá van rendelve egy nemzet gazdasági élete a nemzetközi viszonyoknak, annál inkább kép­viseli és használja fel ezt a helyzetet más pártok felülkerekedésének megakadályozására a pártok egyike (emlékeztetni Nitti nevezetes beszédére, amely tech­nikailag lehetetlennek nevezte az olasz forradalmat !⁵¹). A tényeknek ebből a sorozatából arra a következtetésre lehet jutni, hogy gyakran nem az a „külföld szolgá­latában álló párt”, amelyet vulgárisán így állítanak be, hanem éppen a legnacionalistább párt, ez ugyan­is valójában sokkal inkább képviseli az ország aláren­delését és gazdasági alávetését a hegemón nemzetek­nek vagy nemzetcsoportoknak, mintsem saját hazájá­nak életképes erőit.^[v]

Hogy helyesen lehessen elemezni egy adott időszak történetében ható erőket, és hogy viszonyukat meg lehessen határozni, pontosan meg kell fogalmazni és meg kell oldani az alap és a felépítmény viszonyának problémáját. Két elvet kell szem előtt tartani :1. egyetlen társadalom sem állít maga elé olyan feladatokat, amelyeknek a megoldásához nem állnak fenn a szük­séges feltételek, vagy nincsenek megjelenőben és fejlődésben; 2. egyetlen társadalom sem bomlik fel, és nem váltható fel, ha előzőleg nem valósította meg mindazokat az életformákat, amelyeket viszonyai magukban rejtettek.^[vi]

Ezt a két alapelvet átgondolva a történetírás egész sor egyéb módszertani elvének kifejtéséig lehet el­jutni. Mindenekelőtt az alap tanulmányozásakor meg kell különböztetni egymástól a szerves (viszonylag állandó) mozgásokat azoktól a mozgásoktól, ame­lyeket „konjunkturális” jellegűnek lehet nevezni (és amelyek esetlegesként, felszíniként, szinte véletlen­ként jelennek meg). Természetesen a konjunkturális jelenségek szintén a szerves mozgásoktól függenek, de jelentőségük nem nagy történelmi horderejű: politikai aprókritikára adnak alkalmat, olyan napi bírálatra, amely a kis vezető csoportokat és a ha­talomért közvetlenül felelős vezető személyiségeket érinti. A szerves jelenségek a történelmi-társadalmi bírálatnak adnak teret, ez pedig a nagy csoporto­sulásokat érinti, túl a közvetlenül felelős személyeken, túl a vezető személyzeten. E megkülönböztetés nagy jelentősége szembetűnő, ha egy történelmi korszakot tanulmányozunk. Válság lép fel, és olykor évtizede­kig húzódik. Ez a rendkívüli időtartam azt jelenti, hogy az alapban helyrehozhatatlan ellentmondások kerültek felszínre (értek meg), de a rendszer konzer­válásán és védelmén pozitíve fáradozó politikai erők bizonyos határok között mégis igyekeznek helyre­hozni és leküzdeni őket. Ezek a szüntelen és állhatatos erőfeszítések (hiszen egyetlen társadalmi forma sem lesz valaha is hajlandó elismerni, hogy túlhaladott) hozzák létre az „esetlegesség” talaját, amelyen a rendszerrel szemben ellenséges erők szervezkednek, és be akarják bizonyítani (ez a bizonyítás végső soron csak akkor sikerül és „igaz”, ha új valósággá válik, ha a rendszerrel szemben ellenséges erők diadalmaskod­nak, de egyelőre ideológiai, vallási, filozófiai, politikai, jogi stb. viták sorozatában testesül meg, ame­lyeknek konkrétsága aszerint értékelhető, milyen mértékben bizonyulnak meggyőzőnek, és eredmé­nyeznek eltolódást a társadalmi erők előző hadrend­jében), hogy már fennállnak a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy bizonyos feladatokat történel­mileg meg lehessen, tehát meg kelljen oldani (meg kelljen oldani, mert e történelmi kötelesség elhanyagolása mindig csak növeli a szükségszerű felfordu­lást, és csak súlyosabb katasztrófákat készít elő).

A történelmi-politikai elemzések gyakran esnek abba a hibába, hogy elsikkad a szerves és az esetleges közötti helyes viszony: így vagy arra lyukadnak ki, hogy közvetlenül ható okként mutatják be a való­ságban közvetetten ható okokat, vagy arra, hogy egyedül a közvetlen okokat nyilvánítják hatékony­nak; az egyik esetben az „ökonomizmus” túlhajtásával vagy pedáns doktrinérséggel van dolgunk; a másikban az „ideologizmus” túlhajtásával; az egyik esetben a mechanikus okok túlértékelésével, a másik­ban a voluntarista és egyéni elem dicsőítésével. (A szerves „mozgások” és tények, illetve a „konjunk­turális” vagy esetleges mozgások és tények meg­különböztetését mindenfajta szituációra alkalmazni kell, nemcsak azokra a helyzetekre, amelyekre visszafejlődés vagy akut válság jellemző, hanem azokra is, amelyeket a felfelé ívelő fejlődés vagy pros­peritás, és azokra is, amelyeket a termelőerők stag­nálása jellemez.) A kétfajta mozgás, és így a kétfajta kutatás dialektikus kapcsolatát nehéz pontosan meg­állapítani; s ha a történetírásban súlyos a hiba, még súlyosabbá válik a politika művészetében, itt ugyanis nem a múlt történetét kell feldolgozni, hanem a jelenét és a jövőét kell kidolgozni:^[vii] a hibákat az ember közvetlen és káros vágyai és szenvedélyei okozzák, mert a tárgyilagos és pártatlan elemzés helyébe lép­nek, mégpedig nem az akciót ösztönző tudatos „eszközként”, hanem önáltatásként. Aki másnak vermet ás, ebben az esetben is maga esik bele, azaz a demagóg maga lesz saját demagógiájának első áldozata.

E módszertani ismérvek teljes jelentősége akkor nyilvánul meg szemmel láthatóan és didaktikailag, ha a konkrét történelmi tények elemzésére alkal­mazzák őket. Hasznosan lehetne őket alkalmazni az 1789 és 1870 közötti időszak franciaországi esemé­nyeire. Azt hiszem, hogy a fejtegetés világosabbá tétele érdekében ezt az egész időszakot át kell fogni. Ugyanis csak 1870-71-ben, a Kommün kísérletével merülnek ki történelmileg az 1789-ben született csírák, tudniillik eddigre a hatalomért harcoló új osztály nemcsak a végleges túlhaladottságát elismerni nem akaró régi társadalom képviselőire mér vereséget, ha­nem a legújabb csoportokra is, amelyek már az 1789-ben elindított fordulatból kisarjadt új struktúrát tartják túlhaladottnak, s így mind a régivel, mind az egészen újjal szemben életképesnek mutatkozik. Ezenkívül 1870-71-gyel elveszti hatékonyságát azok­nak a politikai és taktikai elveknek az összessége, amelyek gyakorlatilag 1789-ben jöttek létre, s ame­lyeket ideológiailag 48 körül fejtettek ki (amelyek a „permanens forradalom”⁵³ formulájában összegeződnek; érdekes volna megvizsgálni, mennyi ment át ebből a formulából Mazzini stratégiájába - például, ami az 1853-as milánói felkelést illeti -, és hogy ez vajon tudatosan történt-e, vagy sem). Ennek a szem­pontnak a helyességét mutatja, hogy a történészek korántsem értenek (és nem is érthetnek) egyet a francia forradalmat alkotó eseménycsoport határainak megvonásakor. Egyesek szerint (például Salvemini⁵⁴ szerint) a forradalom Valmynál⁵⁵ tető­zik: Franciaország megteremtette az új államot, és meg tudta szervezni azt a politikai és katonai erőt, amely területi szuverenitását érvényre juttatja és megvédi. Mások szerint a forradalom thermidorig folytatódik, sőt ezek több forradalomról beszélnek (augusztus tizedikét különálló forradalomként említik⁵⁰ stb.^[viii]). Thermidornak és Napóleon tevékeny­ségének különféle elemzései a legélesebb ellentmon­dásokat szülik: forradalomról vagy ellenforradalom­ról van szó? Mások szerint a forradalom története iSjo-ig, l848-ig, i87O-ig, sőt az 1914-68 világháború­ig folytatódik.

E látásmódok mindegyikében van valami igazság. Ugyanis a francia társadalmi struktúra 1789 után ki­fejlődő belső ellentmondásai csak a harmadik köztár­saság idején békülnek viszonylagosan össze, s Fran­ciaország életében a politikai egyensúly hatvan éve követi az előző nyolcvan évet, amelynek során egyre hosszabb hullámokban követték egymást a fordula­tok: 1789,94,99,1804,15, 30,48, 70. Éppen e külön­böző frekvenciájú „hullámok” tanulmányozása útján rekonstruálható egyrészt az alap és a felépítmény vi­szonya, másrészt pedig az alap szerves és konjunk­turális mozgásának alakulása. Egyébként elmondható, hogy a jegyzet elején szereplő két elv közötti dialek­tikus közvetítés a permanens forradalom politikai és történelmi formulájában lelhető meg.

Ugyanennek a problémának egy másik oldala az úgynevezett erőviszonyok kérdése. A történelmi írásokban gyakran olvasható az általánosságokban mozgó kifejezés: „az egyik vagy a másik irányzat számára kedvező vagy kedvezőtlen erőviszonyok”.

így, elvontan, ez a formula semmit, vagy majdnem semmit sem magyaráz meg, mert egyszerűen meg­ismétli a megmagyarázandó tényt, egyszer tényként mutatva be, egyszer pedig elvont törvényként és magyarázatként. Az elméleti hiba tehát abban áll, hogy a kutatási és az értelmezési alapelv „történelmi ok­ként” jelenik meg.

Mindenekelőtt az „erőviszonyok” különböző mozzanatait vagy fokozatait kell megkülönböztetni, éspedig alapvetően a következőket:

1. Egy társadalmi erőviszony, amely szorosan kap­csolódik az alaphoz, független az emberek akaratától, és az egzakt avagy természeti tudományok rendszerei­vel mérhető. Az anyagi termelőerők fejlettségi szint­jének alapján alakulnak ki a társadalmi csoportosu­lások, s mindegyikük egy-egy funkciót képvisel, és adott helyet tölt be magában a termelésben. Ez a viszony az, ami: lázadó valóság; senki sem változtat­hatja meg az üzemek és alkalmazottaik számát, a vá­rosok számát, a lakosság lélekszámát stb. Ennek az alapvető megoszlásnak az alapján tanulmányozható, vajon fennállnak-e a társadalomban az átalakulás szükséges és elégséges feltételei, vagyis ellenőrizhető, milyen mértékben reálisak és valósíthatók meg a tár­sadalom talaján, a társadalom fejlődése által életre­hívott ellentmondások talaján létrejött ideológiák.

2. A következő mozzanat a politikai erők viszonya: azaz annak vizsgálata, milyen szintű a különféle társadalmi csoportok egyneműsége, öntudata és szervezettsége. Ezt a mozzanatot azután különböző fokozatokra lehet felbontani, és így lehet elemezni. E fokozatok pedig a kollektív politikai tudat külön­böző, történelmileg megnyilvánuló mozzanatainak felelnek meg. Az első és legelemibb a korporatív gazdasági tudat: a kereskedő érzi, hogy szolidaritás­sal tartozik a másik kereskedőnek, a termelő a terme­lőnek stb., de a kereskedő még nem érez szolidaritást a termelő iránt; tehát csak az egynemű egységet érzi, és azt a kötelességet, hogy megszervezze az egységet: a szakmai csoport egységét, de nem a szélesebb tár­sadalmi csoportét. Egy következő mozzanat az, amikor tudatosul a társadalmi csoport összes tagjának érdekközössége, de még csak pusztán gazdasági téren. Már ebben a mozzanatban is felvetődik az állam kérdése, de csak az uralkodó csoportokkal való jogi és politikai egyenlőség szempontjából: ebben a sza­kaszban születik a törvényhozásban és a közigazga­tásban való részvétel követelése, valamint esetleg az az igény, hogy mind a kettőt módosítsák, megrefor­málják, de csak a fennálló alapvető keretek között. A harmadik mozzanatban válik tudatossá, hogy a korporatív érdekek jelenlegi és jövőbeli fejlődésük során túlnőnek a korporatív körön, a pusztán gazda­sági csoport korlátain, és más alávetett társadalmi csoportok érdekeivé válhatnak, és kell hogy váljanak. Ez a legnyíltabban politikai szakasz: az alapból a bonyolult felépítménybe vezető határozott átmenetet jelzi; a korábban létrejött ideológiák ebben a szakasz­ban válnak „párttá”, s mérkőznek meg, bocsátkoz­nak harcba egymással, amíg egyikük vagy legalábbis egyetlen kombinációjuk egyre inkább túlsúlyba nem jut, s a társadalom egész területét befolyása alá nem keríti. Ezzel nemcsak a gazdasági és politikai célokat egyesíti, hanem az eszmei és erkölcsi egységet is létrehozza, mivel mindazokat a kérdéseket felveti, amelyek körül — nem korporatív, hanem „egyetemes'' téren - felizzik a küzdelem, és mivel így megteremti egy alapvető társadalmi csoport hegemóniáját az alá­rendelt csoportok sora felett. Az állam egyetlen cso­port szervezeteként szerepel ugyan, s feladata az, hogy megteremtse a csoport maximális önkifejtésének fel­tételeit, de ez a fejlődés és ez az önkifejtés úgy jelenik meg és úgy szerepel, mint egy egyetemes önkifejtésnek, az összes „nemzeti” energiák fejlődésének hajtóereje, azaz az uralkodó csoport konkrétan azonosul az alárendelt csoportok általános érdekeivel, s az állami élet úgy jelenik meg, mint az alapvető csoport és az alárendelt csoportok érdekei közötti instabil egyen­súlyok szüntelen létrejötte és meghaladása (a törvény keretén belül), ezek az egyensúlyok pedig valójában az uralkodó csoportok érdekeinek túlsúlyát jelentik, de csak egy bizonyos mértékben, tehát nem a kicsi­nyes korporatív gazdasági érdek jut túlsúlyba.

A valóságos történelemben ezek a mozzanatok kölcsönösen feltételezik egymást, hogy úgy mondjuk, horizontálisan és vertikálisan, azaz a társadalom gazdasági tevékenységei szerint (horizontálisan) és a területek szerint (vertikálisan), s változatosan keve­rednek és különülnek el: e kombinációk mindegyike kifejeződhet saját gazdasági és politikai megnyi